Perényi Benjámin zongoraestje
szeptember 26., Bartók Béla Emlékház

Perényi Benjámin "All Bartók" est egy középiskolástól © Gramofon

Hamar kiderült: Perényi Benjámin nem csodagyerek. De nem azért nem az, mert már túl van azon a koron, amikor csodagyereknek szokás nevezni valakit. Nincs rendkívüli képességek birtokában, kicsit izgulós, viszont már most nagyon sokat tud a zenéről; előadói hagyományoktól független személyiség, nagy kezdeményezőkedvvel.

Nagyszerű manuális adottságai vannak, de játékában ennél komolyabb fedezetet éreztem. Perényi Benjámin zongorázása mentes az ilyenkor még gyakori allűröktől, modorosságoktól. Neki szerencsére nem lesz mit levetkőznie, mert a lényegre koncentrál – ha a csodagyerekségben nem is, ebben édesapja, a neves csellóművész, Perényi Miklós nyomdokain jár. Persze, játékában még sok-sok olyan részlet hallható, ami inkább az ő gondolatait, mint a zeneszerzőéit tükrözi, de soha rosszabb indulást! Vannak elképzelései a hangok – sőt a tételek – egymásutániságáról, a kompozíció egészéről. A zenei karakter számára mindennél fontosabb, mindent ennek rendel alá – legyen a tempó akár veszettül gyors, ő vállalja a kockázatot. Egyelőre a jobb kéz dominál; a jellegzetes bartóki harmóniákat, érdes hangzásokat nem merte teljes valójukban megmutatni. Mélysége sincs még: a Vázlatok című sorozat Leányi arcképe, vagy az op. 14-es Szvit valse triste-szerű zárótétele mögül még hiányzik a lelki háttér, a megélt kor. Vadsága már annál inkább: az Allegro barbaro zakatoló akkordjainál, konok-kopogós dallamánál, látszat-zabolátlanságánál, valamint a Két román tánc első darabjában éreztem az ifjú játékán, hogy igazán elemében van.

Csak most tudatosul bennem, ahogy írom ezeket a műcímeket: az sem mindennapi, hogy valaki középiskolás évei legelején egy szinte „all Bartók” esten álljon ki a közönség elé – még akkor sem, ha ez a publikum nagyrészt ismerősökből, családtagokból állt. A bevezetésként játszott Bach c-moll francia szvit tételei nem igényelnek ilyen erős művészi beavatkozást, ennyi pedálhasználatot, a hallottaknál jóval egyszerűbb muzsikák. Bach h-moll prelúdium és fúgája a Wohltemperiertes Klavier első kötetéből a zeneirodalom egyik legmerészebb építménye. A fúgát kívülről, ilyen magabiztosan eljátszani – már önmagában nem mindennapi teljesítmény. A koncert alapján bizonyos, hogy hallunk még Perényi Benjáminról – de az is, hogy valószínűleg nem a zongorával fogjuk összekapcsolni a nevét. Zeneszerző lesz-e vagy karmester, netán mégis zongorista? Tegyük meg tétjeinket!

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely