MÁV Szimfonikus Zenekar
Km.: Kocsis Zoltán – zongora, karmester: Takács-Nagy Gábor
október 5., Zeneakadémia

Takács Nagy Gábor Jól tette, hogy elvállalta © Gramofon

Beethoven-estjén nyilván nem a műsorral akart kitűnni az évad programjából a MÁV Szimfonikus Zenekar. A zeneszerző mellett főszereplővé lépett elő a karmester, a nemzetközi hírű Takács Vonósnégyes névadója és egykori primáriusa, Takács-Nagy Gábor. Engem legalábbis az ő személye vonzott a hangversenyre. Tíz nappal korábban eltörte a kezét, így begipszelt jobbjával csak néha futotta egy-egy mozdulatra. Kérdezhetnénk, szabad-e így elvállalni egy hangversenyt. A zenei produkció élményével a hátunk mögött azonban semmi kivetnivalót nem találunk ebben. Mert nem a mozdulat finomságán múlik, hogyan is szólal meg keze alatt a zenekar – no, nem azért, mert a Gál Tamás által húsz éve vezetett együttes olyan érzéketlen volna. Noha Takács-Nagyot bizonyára úgy vágnák ki egy karmesteri felvételiről, hogy a lába nem érné a földet, ő is azok közé tartozik, akik bizonyítják, hogy nem a mozdulat irányítja a zenét, hanem az, amit úgy szoktak hívni: muzikalitás. Takács-Nagy Gábor emellett kitűnően ismeri a beethoveni életművet, a beethoveni hangzásvilágot és gesztusrendszert. Nagyon jó irányból, a kamarazene felől érkezett a mester szimfonikus zenéjéhez, és ezért – valamint nyilvánvaló tapasztalata miatt – jóval többet tudott felmutatni a még szerkezetében is konvencionális műsorból: a heroikus Coriolan-nyitányból, a derűs G-dúr zongoraversenyből és a táncos VII. szimfóniából.

Nem a szólamok finom összehangoltsága volt olvasatában a leginkább figyelemre méltó, hanem a végletes beethoveni gesztusok – a fenyegető vagy a világot átölelő dallamok – értő tolmácsolása; a nyitány atommag-tömörségű unisonói, a nőies melléktéma tágassága, a fokozások zaklatottsága. A mű elhaló záróhangjait tönkretevő mobiltelefon-dallamra viszont nem szívesen emlékezem, bár talán egyszer ezt a csengőhanggá butított, igen népszerű Mozart-szimfóniát is vezényli majd Takács-Nagy Gábor. A zongoraversenyben Kocsis Zoltán nem nyújtotta azt a színvonalat, amit elvártunk tőle. Kényelmes játékán nem hallatszott, hogy létfontosságú lenne számára ennek a műnek a megszólaltatása. Ugyanakkor egy-egy hirtelen hangulatváltásnál jelezte, hogy valamikor ihletettebben, lelkesebben viszonyult ehhez a műhöz.

A VII. szimfóniában sem forradalmian új olvasattal jelentkezett Takács-Nagy Gábor, viszont ebben a műben a hangkultúra iránti igényessége tökéletesen érvényesülhetett. Igaz, jobban figyelhetne arra, hogy a zenekari hangzás mindig kiegyensúlyozott legyen, a forte részeknél a rézfúvók ne nyomják el a vonósokat – ebből a szempontból a bacchanália-szerű zárótétel néha kaotikus benyomást keltett. Pedig ennek a karmesternek a partitúra nem csupán hangtömeget jelent; legtöbbször minden elemére odafigyelt az üstdobütésektől a kürtmotívumok aprólékos artikulációjáig. A hol gyászindulónak, hol elegáns táncnak értelmezett második tételben a nevezetes daktilus-spondeus ritmusok fellett kibomló dallam romantikus szárnyalása hagyott bennem mély nyomot. Egyáltalán: soha nem tűntek még fel ennyire az A-dúr szimfónia Schumann és Brahms eljövetelét jósoló stílusjegyei. A mű utolsó choriambusa után úgy éreztem: Takács-Nagy Gábor számára komoly mondanivalóval bír ez a mű, és szerencsére neki is van mondanivalója róla.

Várkonyi Tamás

Gramofon Zenekritikai Műhely