Verdi: A végzet hatalma
Fsz.: Lado Ataneli (Don Carlos), Michéle Crider (Leonóra), Badri Maisuradze (Alvaro)
Km.: A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
Karmester: Kovács János, rendező: Káel Csaba
szeptember 29., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Lado Ataneli Kortárs maffiózót formált Don Carlosból © Gramofon

A nemzetközi szólistagárdát fölvonultató előadás pozitív tendenciát mutatott. A nyári Ring technikai elemeit használta Káel Csaba rendező, s bár azokkal a tényleg világszínvonalú estékkel ez a Végzet-előadás semmiképp sem vethető össze, ami a közönség elé került, becsületes és vállalható teljesítmény volt. Káel Csaba ezúttal mértéktartóan bánt a látványt szolgáló eszközökkel. Másként fogalmazva: a színpadon és a zenekari árokban történtek intenzitása annyival erősebb volt, mint ami a háttérben látszott, hogy az egyszerűen nem tolakodhatott előtérbe.

A nemzetközi előadógárda – futballnyelven szólva – az NB I és NB I/B vonalból állt össze; a különbség a problémamegoldó készségben is megmutatkozott. A szokatlan játéktér egyáltalán nem volt ínyére például a mű tenor hősének, Badri Maisuradzénak, aki a műsorfüzet szerint először színművészeti tanulmányokat folytatott. Ha ez így van, gyorsan felejtett, kedvetlennek és bizonytalannak tetszett. Egyedül a Carlos-Alvaro kettősben, honfitársa, Lado Ataneli oldalán mutatkozott rövid ideig annak, akinek az életrajza mondja. A New Yorktól Berlinig sokat foglalkoztatott Ataneli méltán kedvence a magyar publikumnak. A szerep régóta sajátja, így izgalmas árnyalatokat hozott a figurába, afféle kortárs maffiózót formált Don Carlos di Vargasból, ugyanakkor a zenei megoldás is szeplőtlen maradt.

Leonórát az amerikai Michèle Crider énekelte, aki ugyancsak bárhol szívesen látott vendég, főként Verdi-szerepekben. Jól iskolázott, karcsú, lírai hang, kevésbé súlyos és sötét tónusú, mint amit egyfajta „hagyomány” alapján várnánk. Az efféle várakozásoktól tényleg meg kell szabadulni, hogy nyitottak legyünk új élményekre. Az énekesnő úgy építette föl a szerepet, hogy az utolsó képben valóban legyen okunk megrendülni, és ezzel a katartikus benyomással távozhassunk az előadásról. A Gvárdián szerepében igazi felfedezés volt a brazil születésű Diógenes Randes. Az európai (franciaországi) iskolázottság alapozta meg egész Európára kiterjedő kapcsolatrendszerét, basszus és bariton szerepkörben. Örömmel és elismeréssel látta és hallotta viszont a közönség Melitoneként a Wagner Ünnepeken megismert Tomasz Koniecznyt, aki ebben a buffo-szólamban is drámai erőt és zenei biztonságot mutatott.

Az előadásnak voltak magyar énekes szereplői is; teljesítményük sajnos csak egy jelzővel értékelhető: provinciális. Az előadásban a Magyar Állami Operaház ének- és zenekara működött közre. A kórus az est végére magára talált, a zenekar pedig végig kiválóan – jó tempóban és kellően árnyalt hangerővel, az énekeseket fölöslegesen nem terhelve – játszott az árokban, Kovács János koncepciózus irányítása alatt.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely