Fakírok szögeságy nélkül
Furcsa dolog a hagyomány. Sokféleképpen lehet ápolni. A Szekérnyom Fesztivál első koncertje – apró gyarlóságai mellett – azért sikerült különlegesre, mert egy estén ugyanannak a hagyománynak, a cigány folklórnak két ellenpontját mutatta be – a régit, távolit és a mait, itthonit.
Romano Drom, Musafir
Szekérnyom Fesztivál
szeptember 13., Fesztivál Színház
Musafir A legjobb értelemben szórakoztató © Gramofon |
A MüPa koncertjének nagy pillanatai közé tartoztak azok a darabok, amikor hagyományos kárpát-medencei dallamokat sevillanas-stílusú gitározással kísért Kovács Antal és Balogh József. Lebilincselő volt Farkas Róbert hegedűszólója, amely egyetlen számban, de magas művészi hőfokon foglalta össze szinte a teljes közép-európai régió cigányzenéjét (nem mellesleg Farkas Róbert harmonikával kísérte végig a koncert szinte egészét). Az ütőhangszeres Kovács Antal Máté játékában olykor az autodidakta „perkás” kissé gyámoltalan kísérletezései voltak érezhetőek. Mindazonáltal fontos tény, hogy a kannán és a kanálon túl új ritmushangszerek is megjelentek a roma folkban. Ráadásul az arab derbukán és a spanyol kajunon már most is figyelemre méltó a fiatal előadó teljesítménye.
Az este második felében aztán jött a nagy visszalépés a forrásokhoz, amikor áhítatos gesztusokkal a színpadra lépett a radzsasztáni Musafir együttes. A Hameed Khan vezette indiai népzenei formáció a kilencvenes évek közepe óta már többször járt Magyarországon. Programja mit sem változott azóta, de mégis annyira jó, üdítő élmény újra látni produkciójukat. A zenekar a legjobb értelemben szórakoztató és művészi egyszerre, a titok pedig alighanem a stílus egyszerű, de az emberi emlékezeten túlmutató ősiségében rejlik. A Musafir muzsikája az észak-indiai cigányság népzenéje, amely alkalmazza a helyi népi és klasszikus hangszerek széles tárát, de játékstílusában nem követ klasszikus mesterhagyományt, hanem a népzenék gyalulatlan, rusztikus jegyeit idézi. Az ütőhangszerek ritmikája egyszerűbb, mint a nagy tablavirtuózok összetett színpadi kompozíciói, és bár a művészeti vezető olykor igyekezett néhány gyors pörgetést bemutatni tabláján, ezeket a rajongók méltatták, a szakértők mosolyogták. Osztatlan elismerés illeti viszont az énekesek, (köztük elsősorban Sadar Khan) teljesítményét – hangterjedelmük, kapacitásuk, átéltségük bámulatra méltó.
A műsor szerves részét képezik a zenekar mutatványosainak produkciói: a Rekha művésznévre hallgató táncosnő, illetve az egyszerűen Govindaként bemutatott fakír cirkuszi mutatványai a Musafir szériatartozékai, ám kissé mintha megosztották volna a Fesztivál Színház közönségét. Egyesek viszolyogva figyelték a szemhéjjal felemelt ötkilós súlyt, másoknak felhőtlen szórakozást okozott valamennyi látványosság. A művészeti vezető, Hameed Khan konferálásában az indiai angol nyelvhasználat minden mókás vonása megtalálható – hosszú szónoklatokat hallhattunk a sokszínűségről, a szeretetről, a békéről, de ennek mélységeit alighanem csak kevesen tudták abszolválni, mivel a beszédek néha követhetetlen fordulatokat vettek, máskor pedig hirtelen félbeszakadtak…
Az előadás összetett élményének legalsó szintjein, az igazi, mélyről jövő élmények birodalmában megérezhettük annak a világnak a hangulatát, amely Európában három-négy évszázaddal ezelőtt végleg eltűnt. A templomtéri bazárok, a vándorszínházak, a csepűrágó mímusok világát, amely kicsit olcsó, kicsit egyszerű, de mégis megejtően emberi és szeretni való, és bizony olykor hiányzik is nagyon, békés vasárnapjainkból.
H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely