Hogyan találta meg a Mélypont érzés témaötlete?

A mászáson keresztül. Én is másztam hobbiszinten. Úgy jött be az életembe, hogy láttam a Free Solo – Mászókötél nélkül című dokumentumfilmet. Nagyon durva film, amelyben Alex Honnold sziklamászó kötél nélkül mászik meg egy 1 kilométeres falat. Valahogy azt éreztem, hogy ez nekem is működne (bár nem kötél nélkül), és lelkileg is szükségem volt akkor valamire. Mászás közben koncentrálsz, a jelenben vagy, nincs időd másra gondolni. Az első sziklamászás-élményem olyan euforikus volt, hogy miután sikerült kimásznom a falat, húsz percen keresztül csak vigyorogtam és néztem előre, mint valami drogos. Szóval én akkor már értettem, hogy működik ez, és akkor Száki Adrián barátom, a film producere talált pont egy HVG-s cikket, hogy a mászást itthon alkalmazzák rizikóterápiás módon. Akkor mi egyből ráugrottunk erre a témára, mert értettük, hogy miért működhet.

Ezek szerint önnek is személyes élménye volt a lelki nehézségeken való túljutás a mászáson keresztül?

Igen, ezt a részét értettem, a függőséget kevésbé.

Hogyan választotta ki a szereplőket?

Úgy álltunk neki, hogy nem tudtuk még, kik lesznek a szereplők. Nekem be kellett mennem először a Megállóba, kamera nélkül ott lenni, beilleszkedni, és akkor kezdett kialakulni, hogy kivel van meg a kémia, ki az, aki szeretné ezt csinálni.

A Megálló Csoport Alapítvány hogyan viszonyult a filmforgatáshoz? Forgatott terápiás csoportüléseken és egyéni mentorálásokon, sokszor felkavaró beszélgetéseknek és vallomásoknak volt fültanúja a Megállóban.

A Megálló nagyon nyitott volt arra, hogy megcsináljuk ezt a filmet, talán azért is, mert nekik van ebben tapasztalatuk, készült már ott egy film (Mit tudjátok ti, ki vagyok én! – a szerk.). Szóval ismerték, hogy mivel jár ez az egész, de azért le voltak fektetve a határvonalak. A közös csoportterápia úgy működött, hogy minden egyes kör előtt bemutatkoztam, hogy ki vagyok, elmondtam, hogy film készül, és megkérdeztem, hogy ki az, aki nem szeretne részt venni ebben – az nem is lett felvéve egyáltalán. Illetve meg kellett osztanom nekem is a történetemet. Úgy szólt az alku, hogy csak én ülhetek be, senki más. Ott ültem egyedül, és amikor sorra kerültem, félreraktam a kamerát, elmondtam az én lelki dolgaimat, ami meglepően nagyon hasonló volt a többiekéhez.

Miklós Ádám

Reviczky Zsolt

Gyakorlatilag bele kellett helyeznie magát az alanyai szerepébe?

Igen, de hát ez tök jó volt. Kinek nincs szüksége néha egy kis terápiára? Nagyon sokat tanultam belőle.

A Megállóban a sziklamászást is alkalmazzák rendhagyó terápiás módszerként. A főszereplők kezdetben szkeptikusan állnak ehhez, azonban idővel rájönnek, hogy a sziklamászás tökéletes analógiában áll az életükkel – a felépülés metaforájaként is lehet rá tekinteni. Ez a párhuzam már eleve ott volt a fejében koncepcióként vagy ön is a szereplőivel együtt csodálkozott rá erre?

Is-is. Maga a sziklamászás tényleg gyönyörű metaforája a küzdésnek, a visszaesésnek, a kitartásnak – ez adott volt. De azt, hogy pontosan majd hogyan alakul, hogy lesz-e bármi, ami ennek értelmet tud kölcsönözni, hogy ne legyen erőltetett az a metafora, azt nem lehetett előre tudni. Szóval én nagyon reménykedtem, hogy lesznek majd nagy megélések a forgatás alatt, és ezek a forgatás felénél érkeztek csak meg. Kaptunk egy nagyon jó mászóinstruktort, és ő jól kezében tartotta ezt az egészet. Elkezdtünk olyan dolgokat csinálni, ami nagy kihívás elé állította a srácokat, és tisztán lehetett látni, hogy kinek hol vannak az elakadásai.

Én mászóként tudtam azt, hogy ha kicsit is nem vagy jól fejben, akkor az látszani fog a falon: nem megy annyira jól, sokkal jobban félsz. Szilveszternél és Borókánál is meglátszottak a sziklafalon az életbeli problémáik kivetülései. De egyébként a sziklamászás behelyettesíthető más dolgokkal is, lehet például közösen focizni is, tehát a sport megtartó ereje létezik.

Okozott nehézséget a forgatás ilyen körülmények között?

Nagyon sok nehézséget okozott. Fel kellett kötni a gatyánkat. Ahhoz, hogy meg tudd fogni, mi történik ott az emberrel, neked is ott kell lógnod a falon. Kamerával. Ez úgy nézett ki, hogy én külön kimásztam azt a falat, kirögzítettem magam, a kamerát rákötöttük egy külön kötélre, azt fel kellett húznom magam mellé, akkor megjött a kamera, kivettem, magamra kötöttem, és ott lógtam így négy órán keresztül, nyáron, a 35 fokban.

Reviczky Zsolt

Akkor ez önnek kétszer olyan megterhelő lehetett fizikailag.

Igen, de mellette ez egy tök nagy kaland is volt. Arra gondoltam közben, hogy „Úristen, nekem ez a munkám!” Szóval kimondottan élveztem ezeket a részeket. Csak az volt kérdéses, hogy el tudom-e majd kapni így az adott pillanatot, vagy az, hogy nem tudom például, kivel hol fog épp történni valami…

Ha már a forgatásnál tartunk: egy személyben a filmjei rendezője, operatőre és vágója is. Mindegyik szerepben komfortosan érzi magát, vagy költséghatékonysági szempontból alakult így?

Ez költséghatékonyság miatt alakult ki. Szeretnék másokkal is dolgozni, és jó lenne, ha nem kellene egyszerre azon gondolkozni, mit jelent az, amit látok, de jól is legyen megkomponálva, és fókuszban is legyen… Viszont tudtam, hogy nem ez a film lesz az, ahol másokkal is dolgozom, főleg, amikor mondták a Megállóban, hogy csak én jöhetek. De tudtam, hogy képes vagyok rá, és vágni is nagyon szeretek. Sok tehetséges embert ismerek, akik sokkal jobbak, mint én, nagyon jó lenne egyszer majd velük is dolgozni.

Itt ugye maga a téma követelte meg azt, hogy minél kevesebb ember legyen jelen, hogy ne legyen ott egy komplett forgatócsoport, mert feltételezem, annál nehezebben nyíltak volna meg az alanyai.

Igen, mert nem a kamerának nyílnak meg, hanem nekem. És egy idő után, amikor már megvan a bizalom, el tud tűnni a kamera az ember számára, mert én vagyok ott, egy közeli barát. Emberi kapcsolatok alakulnak ki. Viszont ha ott van még egy idegen ember, aki még a másik irányból is filmez, meg néha belógat egy mikrofont, akkor tud-e bármi is történni, ami hiteles?

Reviczky Zsolt

Van egy nagyon szép jelenet a filmben, amikor Boróka elkeseredik, mert úgy érzi, hogy kudarcot vallott, a keze is megsérült – ekkor a segítője teljesen más nézőpontból világítja meg a helyzetet: azért szerzett sebeket, mert olyan hosszú ideje próbálkozik, és nem adja fel. A lány alapvetően negatív megközelítését a segítőjének sikerül átfordítania, és rádöbbentenie őt arra, hogy mennyi kitartás és elszántság van benne. Ezt pedig magával viheti, és az életére nézve is alkalmazhatja. Ilyen szempontból nemcsak az ember erőnlétét, de az önbecsülését is fejleszti a sziklamászás?

Ez így van. És szerintem az is érdekes, hogy mindenkinek mást tanít. Borónak azt kellett megtanulnia, hogy rendben van, ha nem mássza ki, nem kell elsőnek lennie, hogy ő attól még egy értékes ember. Szilveszternek meg pont azt, hogy nem szabad feladni, és végig kell csinálnia. Amikor Boró kimondja, hogy ez egy tükör volt, és mit érez ilyenkor, akkor értettem meg én is, hogy pontosan miről szól ez a film. Varázslatos, de egyszerre nehéz is volt látni, hogy valaki, akit már ennyire szeretsz, rohan be sírva az erdőbe, te meg ott vagy kamerával a kezedben. Sokat gondolkozom ezen most is, az etikai részén a dolognak.

Tulajdonképpen az önelfogadás a magja ennek az egésznek. Ahogy Szilveszter is mondja, amikor hullócsillagot látnak, és kívánnak valamit: azt kívánja, hogy elfogadja és szeresse magát. Ez Borónak és Szilveszternek is egy központi kérdés, de szerintem nemcsak nekik, hanem nekem is, meg igazából bárkinek.

Az etikai kérdésre visszatérve: ott volt, amikor Szilveszter először coming out-olt az édesapjának, és akkor is, amikor Boróka megpróbálta rendezni a viszonyát édesanyjával. Mennyire volt nehéz filmezni őket ilyen intim helyzetekben, ilyen érzelmileg megterhelő szituációkban? Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, ezt inkább mégsem kellene megmutatnia?

Van egy rész még az elején, amikor Boró elsírja magát a falon. Az első gondolatom az volt, hogy úristen, remélem jól van, mert hallottunk már sztorikat a Megállóban, hogy valaki olyan lelkiállapotban volt, hogy egyszer csak elkezdte lecsatolni magát a sziklafal tetején.

Láttam, hogy sír, de közben meg ott volt a kamera a kezemben, nem raktam félre. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy mintha meghasonult volna a rendezői és az emberi énem.

Mindig azt szoktam mondani, hogy az ember jön előbb, és csak utána a film. Ott van Boró, nagyon mélyen érzek iránta, nagyon nehéz pillanatban van, és ezt én most felveszem. Szerintem látszik is a képernyőn, hogy bezoomolok a kamerával, majd hirtelen kizoomolok – talán én sem teljesen értem, hogy ebben a pillanatban mi az, amit kéne csinálnom –, de a döntés megszületett, nem kapcsoltam ki a kamerát. Azért sem, mert mi letisztáztuk előre a szereplőkkel, hogy mik a határok: én akkor éreztem, hogy nekik ez nem probléma, de hogy nekem probléma, hogy én utána szarul érzem magam, az már teljesen más dolog.

Utána én is jártam a Rolandhoz (Boróka és Szilveszter megállós segítője – a szerk.), kéthetente, háromhetente beültem, és arról beszélgettünk, hogy én egyébként mennyire használom ki a srácokat, mik azok a határok, hol lehetnek. Őszintén szólva erre szerintem nincsenek jó válaszok. Lehet azt mondani nyilván, hogy annak, hogy ezt megmutatjuk, van egy felsőbb célja, értelme, az, hogy mit szeretnénk vele közvetíteni – de mégis ott az egó, hogy te jót akarsz csinálni, valami nagy filmet, nagy érzelmet… Nagyon fontos ez a határkeresés, hogy mi az a pont, amikor már nem veszed fel.

Főleg Szilveszter eseténél éreztem azt, hogy mit keresek én itt, hogy egy olyan családi helyzetben vagyok benne, ami addig még nem történt meg az életükben, és én meg ott vagyok kamerával. Hatalmas felelősség, hogy mi lesz majd ebből, és hogy én hogy viselkedek ebben a szituációban. Szerencsére jól sikerült, nagyon pozitív volt anyukája utána, és könnyes szemmel köszönte meg, hogy egy ilyen mély pillanat megtörténhetett a családban. Minden filmemben voltak etikailag problematikus helyzetek, de a legkomolyabbak ebben voltak. Az, hogy utána mi kerül bele, már egy másik kérdés, mert azért voltak dolgok, amelyekről úgy éreztem, hogy nincsen helyük itt.

Fontos, hogy védeni kell a szereplőket – az egyik fő szabály az, hogy ne ártsunk.

Gondolkodott azon, hogy a szülők reakcióját ebben a szituációban mennyiben befolyásolta a kamera jelenléte és az, hogy ebből film készül?

Talán nem is bennük, hanem a Szilveszterben éreztem ezt, mert neki az egyik nagy motivációja a filmben való szereplés volt. Én azt éreztem a szülőknél, hogy anyukája és az édesapja is annyira azon aggódik, hogy úristen, mi lehet a fiukkal, hogy szerintem ott tényleg egy feloldozást látunk – azt, hogy Szilveszter apja nem érti a saját fiát, de szereti őt. Kicsit azt éreztem, hogy eszköz vagyok arra, hogy ez megtörténhessen ott. Azokat a könnyeket az apukája nem biztos, hogy el tudta volna játszani.

Reviczky Zsolt

Ebben a jelenetben elhangzott a film egyik kulcsmondata: Szilveszter kimondja, hogy ő nem a kábítószertől lett függő – az csak eszköz, és nem a fő ok. Előbb volt a diszfunkcionális, bántalmazó, érvénytelenítő családi közeg és a sérült, bizonytalan énkép, és csak utána jött a drog, nem az indította el őket a lejtőn. A főszereplők háttértörténetének bemutatásával a szerhasználókat övező társadalmi stigmatizáltságon szeretett volna enyhíteni?

Igen. Mikor elkezdtük ezt a filmet, nagyon tudatosan szerettünk volna mással foglalkozni, mint általában azok a filmek, amelyek a drogtematikát érintik. Nem mintha ezeknek ne lenne helyük, mert nagyon fontosak: a Toxikoma, a Trainspotting, a Rekviem egy álomért, és a hasonló filmekben nagyon keményen, de realisztikusan ábrázolják a droghasználatot.

Mi inkább a felépülést, a lelki utat akartuk felvenni, és ebbe ezek a dolgok már nem is fértek bele.

Működhet ez a film és ez a megközelítés érzékenyítésként is?

Szerintem minden dokumentumfilm valamilyen szinten arról szól, hogy megmutasson egy más perspektívát. Például elképzeled a szerhasználókat, hogy milyenek: van egy képed a tipikus drogosról, és az is igaz, de a mi főszereplőink nem esnek bele ebbe a sztereotipikus kategóriába. Megmondanád valaha a Borókáról, egy kis cuki fogszabályzós lányról, aki ragyogó szemekkel néz rád, hogy egyszer annyi ekit vett be, hogy fennakadtak a szemei? Az elején, bevallom, én is féltem, hogy milyen lesz beülni a Megállóba: veszélyes lesz számomra, vigyáznom kell majd magamra? Azonban egészen intelligens, okos, elfogadó, nyitott emberekkel találkoztam ott –

és talán ezért is történt velük mindez, mert sokszor a szuperérzékeny embereknek van szükségük arra, hogy valahogy kitöltsenek egy űrt.

Két ember megtett útját követte, nemcsak térben, vertikálisan a sziklákon felfelé, de előre az időben is. Több mint egy éven át filmezte őket: hogyan látta a változásukat, és hogyan alakult a személyes kapcsolatuk?

Ahogy egyre közeledtünk egymás felé, úgy nyíltak ki. Az elején még nyilván nem ismertük annyira egymást. A végére pedig teljesen megugrották a korábbi komfortzónájukat… Embert én még falról ennyit esni nem láttam, mint Szilvesztert: volt, hogy legalább három métert zuhant, és visszament, és lezuhant, és csinálta tovább. Úgy, hogy ő tényleg utál mászni, utálja, ami vele jár, a mai napig – teljesen kikészült, és mégis végigtolta az egészet. Van egy mondás, amit Szilveszter szokott mondani: „új játszótér, új barátok.” Neki addig használó közege volt, úgy pedig könnyű visszaesni, ha kapsz egy sms-t a haverjaidtól, hogy „figyi, menjünk bulizni.” Ő másfél év alatt egy teljesen új baráti társaságot épített ki: a Megállóba, NA-ba és pszichológushoz is járt. Mikor eljött az a pont, hogy visszaesett, addigra már volt egy stabil háttere. Szilveszter megtalálta magát a felépülésben, és ez látszott is abban, hogyan áll magához, mennyire önreflexív tud lenni. A film óta is nagy változás ment végbe benne.

Hogy tetszett nekik a végeredmény, milyen benyomásaik voltak a filmről?

Borónak nagyon tetszett, örömkönnyeket sírt, amikor megnézte a filmet, és azt mondta, hogy nem is tudta, hogy ő ennyire erős. Szilveszternek inkább traumatikus volt látni kívülről magát, hogy ő miben volt akkor. Ő azt mondta, hogy neki maga a film megtekintése volt egy terápia.

Reviczky Zsolt

Nem volt bennük esetleg félelem azzal kapcsolatban, hogy milyen kihatása lesz a jövőbeli életükre nézve annak, hogy ebben a kontextusban ismeri meg őket a nagy nyilvánosság?

Volt. Borót az apukája le is akarta anno beszélni erről, mert ő is szerepelt már hasonló tematikájú filmben, és abban rávették, hogy szúrjon kamera előtt. Szilvesztert is féltették a szülei. Én is féltettem őket, de tudtam, hogy milyen filmet akarunk csinálni.

Úgy képzeltem el, ha olyan lesz, mint amilyet elterveztem, akkor ez nem lesz hátrányukra, sőt talán még segíteni is tud nekik. Nem a drogozást akartam ábrázolni, hanem az emberi erőt megmutatni.

Boró azóta a TF-re jár, és pont ebben a témában ír most: a sport és az addikció egymásra való hatását kutatja. Szóval ő is ebben találta meg magát. Szilveszter azóta egy luxusüzletben dolgozik, ahol kiemelt eladó lett, és ő is addiktológus akar lenni, most fog jelentkezni az egyetemre, hogy mesterképzést csináljon. Nem meglepő, hogy aki ennyire benne van a felépülésben, az szeretné ezt továbbadni, és másokon is segíteni. És ha lehetne promózni a Megállót, mert ez egy fantasztikus hely: ott van a VIII. kerületben egy ház, ahova ingyen be tudsz sétálni, bármikor mehetsz, nem egy bentlakásos intézmény. Be tudsz ülni csoportokra, tudsz művészeti terápiára, drámaterápiára, sportterápiára menni, kapsz egy egyéni mentort, aki pszichológus, segítő, terapeuta vagy addiktológus, és nagyon profi körülmények között figyelnek rád. Bárkinek ajánlom, nem csak függőknek: nagyon sokan a csoportokon úgy ültek bent, hogy nem voltak függők, hanem életvezetési nehézségeik voltak. Sokkal több embernek kellene tudnia, hogy ilyen helyek vannak Magyarországon. Amikor azt hinnéd, hogy minden szar, akkor ezek a kezdeményezések emlékeztetnek arra, hogy vannak azért nagyon-nagyon jó dolgok is.

Viszont nagyon szomorú volt olvasni a film végén, hogy Roland otthagyta a pályát, pedig ő abszolút olyan embernek tűnt, aki arra van hivatva, hogy másokon segítsen.

Roland egy zseniális segítő, és azért abban, hogy ő elment matróznak, van egy nagyon erős társadalomkritika is. Ő esténként a hajléktalanszállón dolgozott, napközben meg a Megállóban: szétforgácsolta magát érzelmileg, meg pénzügyileg is – ebből nem lehet normálisan megélni. Rolandot nagyon megkedveltem, őt az isten is arra teremtette, hogy másoknak segítsen. Az elején nem is akart annyira benne lenni a filmben, de számomra ez mindig egy olyan jel, hogy aki nem akarja, az az igazi, autentikus ember, az nem fogja magát megjátszani. Ha lehetne ezen az interjún keresztül üzenni neki, akkor így nagybetűkkel:

LÉGYSZI ROLAND, GYERE VISSZA!

Kiknek ajánlaná ezt a filmet?

Most élnék a legeslegnagyobb klisével: mindenkinek. Nem mondanám azt, hogy csak a függőknek és családtagjaiknak, mert alapvetően ez az útkeresés nagyon fontos mindenki életében, kortól függetlenül. Szerintem mindannyian a helyünket keressük a világban, néha megtaláljuk, néha elveszítjük ezeket a dolgokat. Látnunk kell, hogy ez a folyamat normális, és fontos, hogy beszéljünk az érzelmeinkről, akár professzionális környezetben is. Mert mennyire felszabadító érzés, ha őszintén el tudod mondani, hogy mit éltél meg? Ez kicsit a mantrám is lett, én a Megállóban ezt tanultam, hogy igenis fontos magammal és a mentális egészségemmel törődni, és erre biztatni a körülöttem állókat is. Ha ez az üzenet jön át a filmből, akkor azt hiszem, hogy elértük a célunkat.

Nyitóképünkön Miklós Ádám. Fotó: Reviczky Zsolt