Világzenekar a Békéért
karmester: Valerij Gergiev
szeptember 10., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Valerij Gergiev és a zenekar Olykor hosszadalmasan © Gramofon

Lady Valerie Solti bevezetője után az együttes 1995-ös bemutatkozó koncertjén készült filmrészlettel emlékeztünk a karmesteri professzionalizmus derűs nagyságára, Solti Györgyre. Majd jött a mélyvíz. Az előre beharangozott Tannhäuser-nyitány helyett Berlioz Rómeó és Júlia című dramatikus szimfóniájából összeállított, körülbelül háromnegyed órás tömb szólalt meg először. Mennyire tudott lelkesedni Kroó György ezért a zenéért, a szerelmi jelenet vibráló zsongásáért, érzékiségéért, hangszerelési megoldásaiért, hangulatáért! Ez járt a fejemben Berlioz most hosszadalmasnak és fárasztónak tűnő muzsikája hallatán; a fantázia végtelen birodalmában kalandozó tételeknek a karmester nem adott megfelelő keretet.

Mitől sztár egy sztár? És miben nyilvánul meg sztár mivolta? Mint már oly sokszor, ezek a kérdések is felmerültek Gergiev művészi teljesítményét tapasztalva. Az orosz dirigensben nyilván a szovjet-orosz zene autentikus előadóját vélte megtalálni az érdekes személyiségeket mindig szívesen látó lemezipar, mindenesetre Gergiev mostani koncertjével nem bizonyította be, hogy méltó lenne az őt övező hírnévre. Koncentrációjából, erőteljes, határozott vezetői habitusából csak sejthettük, hogy kimagasló teljesítményekre is képes. Annak ellenére, hogy zenélése a teljes koncert alatt hidegen hagyott, elmondható, hogy Gergiev valóban jelenség: rendkívüli intenzitással vezényel, körülbelül úgy, mint egy karmesterképzőt sosem látott szenvedélyes zenekedvelő. Egy színésztől ez nagyszerű és szórakoztató produkció lenne: kitolt fenék, egyenes hát, idegesen rázott kézfejek, lábujjhegyen rugózás. Érdekes módon ez a testnyelv nem volt teátrális; Gergievnek mindez belülről jött.

Még jó, hogy rajta kívül ott volt majdnem száz muzsikus, akik a világ élvonalbeli együtteseiben játszanak, az amszterdami Concertgebouw-tól a Metropolitan Opera Zenekarán át a Bécsi Filharmonikusokig. A zenekar mélyén pedig ott ült a világ egyik legjobb tubásának tartott Szentpáli Roland… Előtte fújtak a jórészt amerikai harsonások és trombitások – mondanom sem kell, a Tannhäuser-nyitányban falat rengető érces akkordokkal ajándékozták meg a nagyérdeműt. Az együttes taktikája nyilván nem a csapatjátékra épül – az összeszokottságot már csak a szervezési nehézségek miatt sem lehetne elvárni –, itt külön-külön az egyes hangszerek, hangszercsoportok vonták magukra a figyelmet. Különösen a második félidőben, amelyben Prokofjev Rómeó és Júlia-szvitjeiből szólalt meg egy csokorra való tétel. Rácsodálkozhattunk a nálunk elhanyagolt zeneszerző zseniális hangzás-ötleteire, kitekerten is sármos dallamaira, s főleg érzékletes karakterábrázolására: Tybalt halálának akciófilmbe illő brutalitására vagy a fiatal Júlia boldog naivitására. A fordulatokban gazdag klipsorozat után három ráadással köszönte meg a közönségnek Gergiev a lelkes fogadtatást – s ezt is különösebb zenei mondanivaló nélkül tette. Mendelssohn Scherzója után nagyot szólt a Rákóczi-induló, majd miután Gergiev kedvesen exkuzálta magát – mondván, Solti jobban csinálta a következő darabot – eljátszották Bartók Concertójának második tételét.

Valószínűleg soha nem művészi színvonaláról lesz híres a csak nagyritkán összeálló világválogatott. Az ENSZ megalakulásának 50. évfordulójára jött létre azzal a céllal, hogy a béke nagykövete legyen. Ezt az egyébként szkeptikusan is értelmezhető szerepet hihetőbben alakította, mint egy kimagaslóan jó zenekarét.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely