Candy Dulfer & Friends
július 24., Petőfi Csarnok szabadtér

Candy Dulfer Vajon neki tetszett? © Gramofon

A harmincas évei végén járó holland altszaxofonos hölgy számára egyértelmű volt, hogy a zene közelében telik majd az élete, hiszen édesapja, a szintén szaxofonos Hans Dulfer már hétévesen hangszert adott a kezébe. Candy tizenkét évesen állt először színpadon, majd fúvószenekarok tagjaként szerzett további tapasztalatokat. Igen fiatalon hozta létre saját, Funky Stuff elnevezésű formációját, amellyel Madonna egyik európai turnéján is kísérte a szupersztárt. A Prince-szel folytatott együttműködése hosszú időre meghatározó maradt számára – neki köszönhetően került kapcsolatba Dave Stewart énekes-gitáros-producerrel (a nagyközönség a Eurythmics-ből ismerheti), akivel a Lily Was Here című szám klipjében is látható volt. Ez a hercegi nexus a mai napig tart: Prince kísérő muzsikusai közül többen közreműködői Dulfer vadonatúj, Candy Store című lemezének, s a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadára is felléptek ezen a júliusi estén.

Meglepően pontosan kezdődött a koncert. Még épp önmagunknak a nézőtéren való ideális pozicionálásával kísérleteztünk, amikor a színpadról sugárzó funky-hangulat már jórészt átjárta a – szórakozni vágyó, s így feltétel nélkül hálás – közönséget. A színpadhoz viszonylag közel állva nem tűnt arányosnak a hangzás, a túlzottan sok mély mindet beborított, s ez a bántó brummogás újabb helyünkön, a keverőpult mellett sem enyhült. Előfordul olyan hangosításbeli hiba, amelyet az ember füle idővel megszokhat, itt viszont a mindent uraló makacs döngés szinte a koncert egészét élvezhetetlenné tette.

Candy Dulfer a jazz peremvidékén mozog: ő maga sem állítja, hogy jazz-előadó lenne, s a zenéje is igen kevés jazzes elemet tartalmaz. Szólói most is rövidek voltak – eltekintve egy szaxofon-dob párbajtól, melyben a főhősnő igen szűken építkező, invencióban nem bővelkedő, bár telt, jól formált hangon szólalt meg. Szinte ugyanannyit énekelt, mint szaxofonozott, de katarzist sem így, sem úgy nem ígért. A főként Chance Howard billentyűs-énekes, Thomas Bank billentyűs, Ulco Bed gitáros és maga Candy által jegyzett kompozíciók a groove, a funk, az R’n’B és a soul hangszerelésbeli, ritmikai, szerkezeti jegyeit viselték magukon – vagyis csak néhány ilyen jegy állt rendelkezésünkre, a többiről legfeljebb sejtéseink lehettek. Ugyanis sem a tamok, sem a cintányérok, sem a gitár-riffek, sem a szintetizátorokkal játszott finomságok nem érvényesültek a basszuspaplan alatt, noha például Kirk A. Johnson dobos – látszólag – igen derék munkát végzett. Márpedig a jó funk lelkét a benne feszülő arányok, ellenpontok adják, ezek nélkül minden szám egyformának tűnik. Nagy kár volt ezért.

A felmentő sereget a lenyűgöző Rosie Gaines énekesnő jelentette, akire egyebek közt Prince Diamonds and Pearlséből emlékezhetünk. Átütő hangja, minden zavaró tényezőn áthatoló lénye hozta el a néhány, ajándékszámba menő pillanatot. Kiváltképp a Sinead O’Conorral világhírűvé vált Nothing Compares 2 U volt megindító előadásában. Üde színfoltot adott még a Gaineshez hasonló paraméterekkel rendelkező Berget Lewis időközönkénti színpadra lépése, illetve kettejük valóban szórakoztató triója Chance Howarddal, valamint Rhonda Smith basszusgitáros hölgy lendületes szólója.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely