Karosi Bálint orgonaestje
június 28., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Karosi Bálint Élt a legmodernebb orgona lehetőségeivel © Gramofon

A hangversenytermi orgonakoncert műfaja persze nem természetes képződmény, hiszen a hangszerek királynője – a hallgató asszociációs rendszerében legalábbis – soha nem fogja elhagyni a templomot a koncertteremért. Bach G-dúr prelúdium és fúgája (BWV 550) vagy a másik német barokk szerző, Georg Böhm korálra írott variációi laboratóriumba vitt élőlényeknek tűntek nemzeti hangversenytermünkben. Az életben maradáshoz szükséges minden feltételt biztosítani tudta ez a közeg – talán még jobbakat is, mint a természetben –, de a steril környezetben a zenei organizmusok mégsem érezték otthon magukat. Hiszen Bach és Böhm nem is sejthette, hogy háromszáz év múlva 100 köbméter/perc teljesítménnyel működő fújtatómotorral, 6815 síppal és több ezer potenciális hangszínnel rendelkező „csodahangszeren” szólalnak majd meg muzsikáik.

Karosi Bálint nem törekedett historikus előadásmódra; a maga ízlése által megszabott kereteken belül élt Magyarország legmodernebb orgonájának lehetőségeivel. A két német barokk zeneszerző alkotása után ismét egy német mű következett: az orgonazene késő romantikus, nekünk kissé talán hűvösnek, akadémikusnak tűnő megújítója, Max Reger oeuvre-jét 2. szonátájának első tétele képviselte. A csöndes és hangos szakaszok váltakozására épülő tétel a szerzőt megalománnak mutatta, s művészetéről kétségtelenül élesebb és igazságosabb képet mutatott volna Karosi, ha a teljes művet megszólaltatja. Van egy pont, amikor olyan sok hang szólal meg, és akkora hangerővel, hogy az ember elveszíti a kontrollját felettük, és csupán hangzavart hall.

Érdekes színfolt volt, amikor George Thalben-Ball csak pedálokra (!) írt kompozícióját vezette elő a fiatal művész. A híres Paganini-caprice-ra írt bravúrdarab minden cifrázatát, futamát a lábával kellett megszólaltatnia, s csak a kódában használhatta a kezeit is. Mert – mint a csodagyerek-produkciókban – Karosi Bálint is igyekezett tudásának minden oldalát bemutatni a nagyérdeműnek. Nagy tehetség, nem vitás: klarinét és orgona szakot végzett a budapesti Zeneakadémián, majd Svájcban és az Egyesült Államokban folytatta orgonatanulmányait, sőt zeneszerzéssel is foglalkozik. Bár klarinétosként nem, komponistaként megismerhettük őt: Consonances című, zenekarra és orgonára írt „esszéjét” (ő maga nevezi így a mintegy húszperces darabot) a Kovács László vezette Miskolci Szimfonikus Zenekarral mutatta be. Orgonistának kifejlett művész, zeneszerzőként viszont még diák: túlméretezte az apparátust, időben a zenei gondolatok kifejtését, s nem tudott igazán izgalmas játszanivalót adni a nagyméretű szimfonikus együttes tagjainak. Bár a halk szakaszok között akadtak szépen szóló részek is, a hangszerelés nem segítette a dallamok–motívumok érvényesülését.

Viszont Karosi is mélybúvár: magyarországi bemutatóként játszotta – szintén a miskolci zenekarral – az amerikai Horatio Parker Esz-dúr orgonaversenyét. Arról nem tehet, hogy Parker neve nekünk ezután sem mint zeneszerző, hanem – legfeljebb – mint a XX. század egyik legeredetibb zeneszerzőjének, Charles Ivesnak a tanára jut majd eszünkbe. Azonban akár tetszettek ezek a művek, akár nem, biztos, hogy a koncert elérte célját: a hallgató számára egyre kevésbé idegen a hangszerek királynője.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely