Budapesti Wagner-napok
A Rajna kincse, A walkür
június 7-10., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Fischer Ádám Volt Wagner-víziója © Gramofon

Kísérlet, vízió, újfajta játékmód – e kulcsszavakat használta Fischer Ádám előzetes nyilatkozataiban. Ha kísérlet volt ez a négy este, hát kiforrott kísérletnek minősíthető, és biztos alap a 2008-as Budapesti Wagner-napokhoz, amikor a teljes trilógia (és előjátéka) elhangzik.

Itt, a Duna-Tisza-közén nem vagyunk hozzászokva az olyasfajta távlatos gondolkodáshoz, amilyen Fischeré. Ő persze, ha az utóbbi években gyakran föl is tűnt a hazai koncertpódiumokon, mégiscsak olyan szisztémához szokott, amelyben a rapid megoldások nem divatosak. Remélhető, hogy végre az előrelátás, a művészet alkotó fegyelme és termékeny szabadsága (így együtt) a magyar operajátszást is áthatja, amelyhez – a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójaként – mostantól hivatalosan is kötődik a dirigens.

A 2006-os Parsifal rendkívüli sikerét regisztrálva Fischer már A Rajna kincse és A walkür-előadások terveiről beszélt. Élt benne egy vízió, ami a hangversenyteremben – föltevésem szerint – maradéktalanul megvalósult. Hartmut Schörghoferrel közös elképzelésükre talán a posztmodern jelző illik. Álom és valóság: reális kutya- és lófejek, a lebombázott Drezdára emlékeztető roncsváros, Marilyn Monroe-nak álcázott sellők és gekkószerű lények – sokféle jel, melyek többféle képzettársításra adtak lehetőséget a nézőnek mindkét mű láttán-hallatán. Már ha a néző hajlandó volt dolgoztatni a fantáziáját. Ha erre nem vállalkozott, úgy is tökéletes illúzióban részesült, hiszen a pódiumon a frakkba vagy fekete ingbe, estélyi ruhába öltözött énekesek sistergő intenzitással élték szerepüket.

Milyen igaz Kovalik Balázs operarendező elmélete: a megfelelő szituációba, lelkiállapotba hozott szereplő rátalál a megfelelő technikára. Fekete Attila hangját például még sosem hallottam ennyire könnyedén szárnyalónak, és mégis erőteljesnek, kifejezőnek – A Rajna kincsében Froh szólamát bízták rá.

Négy egymást követő estén Wagnert vezényelni nagyjából olyan vállalkozás, mint védőháló nélkül tripla szaltót ugrani a magasban. Ez csak olyan partnerekkel képzelhető el, akik ugyancsak biztos ugrók, akiknek minden mozdulata csukott szemmel is kiszámítható. Christian Franz ilyen partner, és szent megszállott: két estén Logét, két estén Siegmundot énekelt. A tavaly Parsifalként megismert tenorista okkal kapott olyan tapsot és füttyögést, mint egy popsztár. Nem tudom eldönteni, a Luciferrel és Mefisztóval rokon, filozofikus és ironikus Loge tetszett-e jobban vagy Siegmund, a hős? Egy biztos: A walkür „slágere”, a tavaszi dal megrendítő emlékünk marad; a közhelyest feledtető, Schubert-dalszerű előadás mámorítóan hatott.

Fischer Ádám befutott, rutinos művészekből állította össze a szereposztást, és bebizonyosodott, hogy a modern játékstílus nem feltétlenül életkor, hanem iskolázottság és ambíció kérdése. Hartmut Welker Alberichje éppoly korszerű volt, mint a fiatal Tomasz Konieczny Wotanja, vagy Michaela Schuster (Sieglinde) és Linda Watson (Brünhilde) párosa, illetve Németh Judit Frickája. A walkür lányok kara nagyszerűen szólt, de a magyar énekesnőknek szükségük lenne néhány leckére viselkedéstanból: egy ilyen produkció végén illik örülni a pályatársak és a zenekar sikerének.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – hogy egy konkurens együttes képviselőjét idézzem – „bámulatos teljesítményt” nyújtott. Megtanultak az opera és Wagner nyelvén beszélni. Nos, ezt az együttest készül most a „hivatal”, az intézmény menedzsmentje kivéreztetni. A jövő évi szólisták neve ott áll az idei műsorfüzet végén. Szeretném hinni, hogy csak helyhiány miatt maradt le a zenekar a listáról.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely