Lukács Miklós Quintet
május 9., Columbus hajó

Lukács Miklós Folkhangszer modern közegben © Gramofon

A Columbus Jazzhajó kiváló helyen, a város szívében található, a műsorszervezők pedig mindent elkövetnek azért, hogy a fővárosi jazzrajongók törzshelyre leljenek a Dunán ringó hajóban. Ám a remények ezidáig nem váltak valóra: a vendéglátás horrorisztikus árai a Duna-korzó idegenforgalmához vannak szabva, és a felszolgáló személyzet sem a legbarátságosabb arcát mutatja, ha kiderül, hogy valaki „csak” egy pohár sörre, és koncertet hallgatni jött.
Ezért aztán a Jazzhajó alapállapota a kongó üresség – a közönség legtöbbször messze elkerüli a helyet. Néha viszont olyan turistacsoportok ülnek be, amelyek zajongással, csörömpöléssel durván kifejezésre juttatják, hogy zenészek egyszerűen nem kívánatosak a légtérben.

Ilyen körülmények között egy progresszív alkotófolyamat pillanatképét kreatív módon előadni igencsak hálátlan feladat. Lukács Miklós mégis vállalta. Klasszikus zenei szakon szerzett művészdiplomát a Zeneakadémián, évekkel ezelőtt mégis arra kötelezte el magát, hogy hangszerének, a cimbalomnak a jazz keretei között találja meg a helyét. Persze hol vagyunk már a jazztől vagy inkább a jazz hol van már a hagyományos keretektől? A cimbalom a magyar cigányzene egyik definitív hangszere, de kevesen tudják, hogy eredete perzsa gyökerekhez nyúlik vissza. A cimbalom rokonai elterjedtek a Kaukázustól Közép-Ázsián át egészen Indiáig. Lukács Miklós saját zenekarának alapvetése az, hogy a hangszer gazdag földrajzi örökségét tükrözze szerzeményeinek szerkezetében, hangszerelésében. Ugyanakkor az egzotikus stílus mégis organikusan épül a magyarországi rögtönzött kortárs zene kontextusába, jelrendszerébe. Lukács a magyar jazzélet olyan elismert tagjaival vette körül magát, akik valamilyen módon kitekintenek az itthoni keretek közül, és a külföldön tanultakkal a hazai jazzt gazdagítják. Ilyen módon nem túlzás, ha azt mondjuk: hátborzongató hallani, hogyan kommunikál Winand Gábor olykor franciásan affektáló, egyedi énekhangja Szalai Péter indiai zenén nevelkedett, alázatos, művelt és szofisztikált tablajátékával. Élmény, ahogy a zenekarvezető cimbalmát Dés András kannája kíséri – egy olyan ütősé, aki a jazzen kívül tájékozottan és technikailag felkészülten képes mozogni a roma folklórban, a klezmerben vagy akár a közel-keleti zenei dialektusok mezején. Megható, ahogy a bőgős Szandai Mátyás elmélyült figyelemmel tanulja és alkalmazza hangszerén a virtuóz indiai ritmusképleteket, és higgadt bölcsességgel keresi azok adekvát művészi alkalmazását.

A Lukács Miklós Quintet ritka lehetőséghez jutott azáltal, hogy zenészei a maguk területén kivételes felkészültséggel rendelkeznek, ugyanakkor nyitottak a másik zenei innovációi felé. A zenekar a fejlődés – reményekkel teljes – állapotában van, ami nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy bemutatkozó koncertjük csupán fél éve zajlott le a Nyitott Műhelyben. A fiatal formáció gyerekbetegségei könnyen nyomon követhetők: a végtelenül bonyolult metrumok és a kompozíciós kísérletek burjánzása olykor meghaladja a fizikai lehetőségeket, és nem kedvez a zene esztétikai értékeinek. Ám csak idő kérdése, és a Lukács Miklós Quintet az egyik legprogresszívebb hazai jazz-zenekarrá fejlődhet, ha kellő kitartással és hittel folytatják a közös munkát.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely