Mezzoforte
április 23., A38 hajó

Mezzoforte Helyes megfejtők © Gramofon

A Mezzoforte 1977-ben alakult, amiből – a színpadra lépő muzsikusokat elnézve – kétféle következtetésre lehetett jutni. Vagy egytől egyig minden tag kicserélődött a zenekaralapítás óta, vagy elképesztően fiatalon kezdték a professzionális muzsikálást. A második variáció rejti az igazságot. A négy jóbarát – Fridrik Karlsson gitáros, Eythor Gunnarson billentyűs, Johann Asmundsson basszusgitáros és Gulli Briem dobos – a piros 18-as karikával megjelölt filmeket még nem nézhette volna meg, amikor létrehozta a néhány évvel később világszámba menő zenekart. 1982-ben robbant a bomba (nem is félhangosan), a Garden Party című szám megjelenésével. Aztán a rádiók nem győzték játszani slágereiket, amelyek honi televíziós műsorszignálok formájában is visszaköszöntek (bár meglepne, ha külföldi rádió- és tévécsatornáknak nem jutott volna eszébe Mezzoforte-számokat használni). Merthogy használható a zenéjük, ami itt furcsa módon nem negatív értékítélet, ahogy számos smooth-lift-jazz esetében nagyon is az. Nem kifejezetten az előre megfontolt szándékkal, jelentős bevétel reményében elkövetett andalítás, hanem – úgy érzem – az őszinte szórakoztatni és szórakozni vágyás jellemzi a bandát, akik szívükből játszanak a pálmafás, tengerpartos, koktélos, naplementés életérzésről.

Ezt a sejtést támasztotta alá az A38 hajón adott koncertjük is, amelyen a Gunnarson–Asmundsson–Briem törzshármas mellett Sebastian Studnitzky, az ugyanezen a színpadon korábban föllépő Wolfgang Haffner Bandből ismerős billentyűs–trombitás, Bruno Müller gitáros és Oskar Gudjonsson tenorszaxofonos jeleskedett a jól ismert Mezzoforte-világ tökéletes, szerkesztésében, hangszereléseiben, hangzásában is legalább CD-minőségű megjelenítésében. A többletet egyrészt az adta, hogy a biztos nyerő Icebreaker, Magic, Expressway vagy Prime Time mellett újabb kompozíciókat is megszólaltattak, így nem feltétlenül éreztük magunkat nosztalgiapartin. Másrészt néhány hangszerszóló, különösen Studnitzky trombitaimprovizációi emlékeztettek arra, hogy valójában jazzkoncerten vagyunk, még ha a jazzt itt jó adag funkkal és rockkal elegyítik is. Studnitzkyre volt a legkevésbé jellemző, hogy patternekből, előre kigyakorolt motívumokból építkezzen, s ő merészelte a legtöbb alterált hangot csempészni játékába. A többiek „csak” lehengerlő profizmusukkal, stílusos, lekerekített, de szenvedélyes szólóikkal arattak osztatlan sikert a hajó koncerttermét faltól falig megtöltő hallgatók körében. Ennek a csapatnak valahogy jobban el lehetett nézni azt a „szubzenei” ötletet is, ami néhány héttel korábban Courtney Pine-nak is eszébe jutott: ugráltassuk meg a közönséget, hátha megmozdul a hajó!

Időről időre fontos az embernek egyszerűen jól éreznie magát – akár a szellemi mélységeket, művészi magaslatokat hátrahagyva. Ám kevesen képesek garantálni, hogy bármikor magas szinten elszórakoztatnak bennünket. A Mezzoforte igen.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely