Vissza a jövő zenéjébe
Három, csaknem azonos időben keletkezett művet játszott a Budapesti Fesztiválzenekar a Művészetek Palotájában. A Fischer Iván dirigálta program híven tudósított a 20. század első évtizedének stiláris sokféleségéről, és arról a ma már elképzelhetetlennek tűnő időszakról, amikor a zeneszerző zsenik egymás sarkára taposva jelentkeztek korszakos mesterművekkel. A művek most egymástól vették el a levegőt: Richard Strausst feledtette Bartók, majd Bartókot Stravinsky.
Budapesti Fesztiválzenekar
Km.: Gidon Kremer (hegedű), karmester: Fischer Iván
május 25., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Gidon Kramer A művek közepébe talált © Gramofon |
Bartók ifjúkori Hegedűversenyének (1907-1908) viszont jól áll a nosztalgia. De csakis akkor, ha az emlékezés – jelezve, hogy még friss az élmény – valamiféle lefojtott szenvedéllyel is társul. Ebben az esetben az előadónak nyert ügye van. Gidon Kremer személyében rendkívüli kultúrával rendelkező előadóművész kísértette meg a lehetetlent, a szenvedélynek mértéket, a nosztalgiának dinamikát adott. Az elmúlt hónapokban Budapesten fellépő jelentős hegedűsökről egytől-egyig meg lehetett mondani, hogy mi játékuk sajátossága, mitől nagy művészek. Kremer játékáról szinte semmit sem lehet mondani, sarkítva úgy is fogalmazhatnánk: nem tudjuk, hogy mit csinál. Azt viszont az első pillanatban érzékeljük, hogy a mű közepébe talál. Kottából játszik, néha igazít a szemüvegén, törékeny alkata eleven cáfolata a tapasztalati ténynek: szinte egyetlen levegővel játszotta (énekelte!) végig az első tételt. Már a mű kezdete is csoda volt. Kremer a magasba szálló nyitódallammal tökéletesen jelölte ki a paradoxon négy pillérét, a szenvedélyt (1), melyet a mértéktartás (2) tart egyensúlyban, valamint a nosztalgiát (3), mely dinamizálja (4) a művet, nem pedig visszahúzza. E dinamikus momentumról elég csak annyit mondani, hogy a mű kezdete még soha nem idézte (jósolta) ennyire plasztikusan a legnagyobb Bartók-zenéket. (S ki emlékezett már ekkor az alig néhány perce leintett Rózsalovagra?) A pozitív összképhez persze az is kellett, hogy Kremer hangját egy vonósnégyes érzékenységével vette át a zenekar. Ennél többet karmesterről és zenekarról nehéz lenne mondani. A siker nem is maradt el, Kremer pedig stílusos és komoly ráadást adott: Bartók Szólószonátájának egyik tételét. A három és fél évtizeddel későbbi kompozíció, talán mondanom sem kell, törölte a Hegedűverseny élményét.
A szünet után Stravinsky balettje, a Tavaszi áldozat (1913) következett. Fischer, taktikát változtatva, meg sem próbálta a művet a stilizáció irányába tolni, fotografikus hűséggel ábrázolt egy barbár szertartást, elérzékenyülés és civilizációs felsőbbrendűség nélkül. Kezdetben zavart a megközelítés egyoldalúsága – Eötvös Péter felfogása, melyben a rítus és a fegyelem hátborzongató egyensúlyba kerül közelebb áll hozzám –, de a zene hatására szép lassan bennem is elkoptak a racionális fékek, a barbarizáció útjára léptem, énem Péntek része felülkerekedett énem Robinsonján. Sajna Pénteknek fogalma sem volt a koncert megelőző műsorszámairól, így Robinsonnak kellett megírni a budapesti péntek krónikáját.
Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely