Észak-Német Rádió Szimfonikus Zenekara
Karmester: Christoph von Dohnányi
Július 15., Lübecki Zenei és Kongresszusi Központ

Christoph von Dohnányi © DEcca/Universal Music

Már a karmester személye és a műsor is az idei fesztivál izgalmas kétarcúságát szimbolizálta. A Németországban született Dohnányi-unoka Bartók és Bruckner műveit dirigálta zenekarának élén. Aki hallott már akár egyetlen művet is a német–osztrák, illetve a magyar zene e két emblematikus képviselőjétől, bizonyára akkor sem jutott volna eszébe egy koncert keretében társítani őket, ha a világ legeredetibb hangversenyrendezőjének álmodja magát. Zeneileg nem tűnt megalapozottnak ez a választás, de lehet, hogy éppen a kontraszt miatt döntöttek így a rendezők, sőt praktikus elgondolások is állhattak a háttérben: a bő félórás Bartók-mű ugyanis tökéletesen megfelelt arra, hogy az ilyen nagyszabású fesztiválnál – úgy látszik – elengedhetetlen protokolláris megnyitó beszédekkel egy félidőben hangozzék el.

A tartományi miniszterelnök, a fesztivál intendánsa és a magyar kulturális miniszter szavai után végre felcsendült a Zene húros hangszerekre és cselesztára sejtelmes-misztikus nyitótétele, de bizony hamar kiderült, hogy kockázatos vállalkozás volt műsorra tűzni. Felszínre hozta a német zenekar vonósainak egyenetlenségét: a sok szólamra bomló együttes egy-egy csoportja – főleg a brácsák és a nagybőgők – bizonytalanul, erőtlenül szólt, amikor egyedül maradt a színtéren. A lassútételen hallható volt, hogy Christoph von Dohnányi nem beszél magyarul: a sirató szögletesen és ridegen szólalt meg, s a darab egy-két, ritmikailag különösen komisz helyénél – ilyen például a hirtelen befejezés – a dirigens mesteri technikája sem bizonyult elégségesnek a zökkenőmentes megoldáshoz. Dohnányi ugyanakkor jól megragadta a karaktereket, a tempóváltások dinamikusak voltak, a mű sztereó effektjei kitűnően érvényesültek; különösen az ezt kiaknázó második tétel Brandenburgi verseny-szerű részében. Alapjában véve imponált az ősz karmester olvasata, mert a Zene születése után hetven évvel is rácsodálkozhattunk ennek a műnek a modernségére. Mindent összevetve azonban ez sem változatott azon a szünet előtti véleményemen, hogy – a várakozásokkal ellentétben – ez a zenekar nem a prémium kategóriához tartozik.

Bruckner 4. szimfóniáját aztán mintha nem is ugyanaz az együttes játszotta volna. Talán a tömbszerű hangzás, az egyszerűbb, áttekinthetőbb faktúra lehetett ennek az oka, s talán az sem elhanyagolandó szempont, hogy Bartók sérülékeny mikrokozmoszánál valószínűleg jobban érti Bruckner zenéjét az, aki égre törő tornyú, dísztelen óriástemplomok mellett nő fel. A vonósok homogén hangzása, a fafúvók tisztasága, a rezek ereje egyfelől; koncentráltság, fegyelmezettség – mondhatnánk: német egység – másfelől. Fantasztikus volt megtapasztalni és hatni engedni a felszabadult energiákat! A csipetnyi humort és könnyedséget sem engedélyező karmester is az összefoglaló dirigensek táborába tartozik, akik „gépen fölébe szállva” látják a zenei tájat, s csak elvétve szöszmötölnek az egyes hangok–motívumok artikulálásával, így az apró szépségek felmutatásával is adósak maradnak. A Bruckner-mű alaposan túlméretezett fináléját Dohnányi sem tudta megmagyarázni, az utolsó ütemekben azonban, a művet indító kürt-téma fortissimo visszatérésénél a karomon megjelenő libabőr jelezte: valami történt.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely