Mozart: Don Giovanni – koncertszerű előadás
December 11., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ferruccio Furlanetto A szolga felülmúlta az uraságot © Gramofon

Don Giovannit hallgatni mindig élmény: zseniális előadásban mennyei, és még közepes színvonalúban is jó dolog. A december 11-ei azonban meglepően keserves volt. A Magyar Állami Operaház Zenekara, amely annyiszor adta tanúbizonyságát, hogy képes eljátszani Mozart muzsikáját, ezúttal amatőr színvonalon, árnyalatlanul szólalt meg. Gikszerek, elkésett belépések okoztak kínos pillanatokat. Pedig Győriványi-Ráth György karmester igen élvezte a játékot. A baj csak az, hogy módfelett koncentrált a saját gyönyörűségére – hogyan játsszunk Mozartot alla Donizetti vagy Verdi? –, és sokkal kevésbé a hallgatóságéra. Az első felvonásban a tempóival rekordot döntött, mintha egy ismeretlen partitúra-változatra lelt volna, amiről azonban elfelejtette értesíteni az énekeseket és a nagyérdeműt.

A sietség nehéz pillanatokat szerzett például Fodor Beatrixnak, aki az országhatáron belül talán a legjobb Donna Anna. Fodor strapabíró énekesnő, határozott zenei egyéniség, akit kontár rendezők sem tudnak megingatni. Most a második felvonás végére elfogyott a levegője, igazán félő volt, hogy nem jut el a fináléig. Meláth Andrea felkérése Donna Elvira szerepére vagy szereposztási tévedés volt és/vagy a kiváló énekesnő félrevezetése. Hajlok rá, hogy az utóbbi: az előadásból az tűnt ki, hogy Mozarthoz most éppen semmi köze. (Ami mégis nehezen hihető egy olyan érzékeny muzsikus esetében, mint ő.) Egy friss produkció létrejötténél a karmesternek nem csupán annyi a felelőssége, hogy a pálcáját kellő időben fölemelje. Nem szopránokat, tenorokat, baritonokat, basszusokat kell összeválogatnia, hanem egy-egy hangfajon belül olyanokat, amelyek színe harmonikus egységet alkot. Nemcsak Meláth orgánumának tónusa, Daniil Shtoda - spinto és karakterszerepekben nyilván jól érvényesülő - hangja sem illett Don Ottavio figurájához.

A legfőbb problémát persze a címszerep okozta. A Vox Artis vezetője „gründolta” a produkciót, aki nem mellesleg énekes. Horváth Ádám sokadik kísérlete, hogy megtalálja a helyét a színpadon. Horváth színházba termett, temperamentumos és kifejező egyéniség, kevéssé behízelgő, szálkás orgánummal, ami természetesen szépíthető egy musical- vagy operettfőszerep erejéig. Don Giovanni figuráját vállalni komoly melléfogás volt. Különösképpen egy olyan hatalmas formátumú Leporello mellett, mint Ferruccio Furlanetto. A mű átalakult: a szolgáról és nem a kárhozott úrról szólt. Furlanetto fölényesen, szórakoztatóan adta Leporellót. Ha indokolt volt, recsegtette óriási vivőerejű hangját, de zeneileg mindig pontosan és stílusosan szólalt meg.

Ceterum censeo… itt kell megjegyeznünk: a hazai hangképzés csődjét egyrészt Furlanetto, másrészt Keszei Bori demonstrálta. A három éve Bécsben dolgozó, egykor ígéretes hanggal bíró énekesnő azóta megtanulta és nagyszerűen használja azt a technikát, ami a bécsi Operaházban elsajátítható, és amit tudnia is kell annak, aki a nemzetközi színtéren érvényesülni akar.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely