Bugge Wesseltoft and his Jazzland Community
November 29., Trafó – Kortárs Művészetek Háza

Sidsel Endresen és Bugge Wesseltoft Nu jazz, régi feeling © Gramofon

Ahogy a jazztörténet újabb fejezetekkel gazdagodik, egyre gyakrabban éled vita a hagyományőrzés és a progresszíó viszonyával kapcsolatban. Az új megszólalási módok után való áhítozás egyre gyorsabb korszakváltásokat követel a jazzben; mára már nem könnyen tudunk aktuális uralkodó jazzirányzatot megnevezni, ahogy azt anno a bebop, a free vagy a fusion esetében még megtehettük. A nu-jazz a jazzelőörs legelöl lépkedő büszke katonája, fegyverzete viszont sokszor hiányos: nem egyszer épp a jazz legalapvetőbb eszközei, az improvizáció, a hangszeres virtuozitás és az előadói egyéniségek kidomborodása hiányzik belőle. Mégis: a hangszínek meglepő újszerűsége, a magukkal ragadó groove-ok kárpótolhatnak ezekért a hiányokért (példaként a Ninja Tune vagy a Compost Records egy-egy előadója is eszünkbe juthat).

Bugge Wesseltofték élő megmozdulásától azért is várhattunk sokat, mert a főnök kiváló, képzett jazz-zongorista, és a tűréshatáron mozgó monotonitása mellett úttörő próbálkozásnak tekinthető lemezein (New Conception of Jazz, 1997; Sharing, 1998) izgalmas pillanatokat fedezhettünk fel. A Trafó hihetetlenül befogadó, jóhiszemű közönsége már az első hangoknál maximális partnerségéről biztosította Buggét, aki akusztikus zongorával, samplerekkel és a legkülönbözőbb, spontán hangmanipulációra alkalmas elektronikus berendezésekkel igyekezett az ad hoc-ságból erényt kovácsolni. Szólói töredékesek maradtak, a szerkezet szinte teljes egészében hiányzott hangfolyamai mögül, melyek legfeljebb egy-egy lazán értelmezett harmóniába rendeződtek. Bugge bevezetője után elhagyta a színpadot, s helyette Eivind Aarset gitáros-effektes, Marius Reksjo basszusgitáros és Wetle Holte dobos fokozta a nihilt. Aarset maga is a Wesseltoft által alapított Jazzland label szólistája, világuk igazán közel áll egymáshoz. Dobos és basszer teljes inkognitóban hozták a se nem vérpezsdítő, se nem elringató negyedes groove-okat, személyiségükről jóformán semmi nem szüremkedett játékukba. Az Aarset kreálta atmoszférák viszont időnként sikerrel jártak a lélek megérintésében. Håkon Kornstad tenor- és szopránszaxofonos színre lépése aztán komoly visszaesést jelentett. Azt a benyomást keltette, hogy nem ura hangszerének. Szólómegnyilvánulásai pedig kimerültek az érdektelen szekvenciák összefűzésében. Amikor utóbb ráeszméltem, hogy Kornstad a nevével fémjelzett, rendkívül izgalmas szabad jazzt játszó trió tehetséges vezetőjével azonos, nem tudtam hova lenni a döbbenettől. Úgy látszik, tökéletes kaméleon, s ha a felállás minimálteljesítményt kíván tőle, még azt is képes megvalósítani.

A következő alfejezetet Sidsel Endresen énekesnő nyitotta, s ekkor éreztem először, hogy művészi alkotás születésének vagyok tanúja. Endresen, aki már több közös albumot készített Wesseltofttal, bármit képes hangjával megjeleníteni, akár konkrétan – egy visszafelé pergő szalagot –, akár átvitt értelemben – a 21. századi magányt. Időnként Laurie Andersont vagy Meredith Monkot is eszünkbe juttathatja, bár orgánuma igencsak egyedi. Szívesebben hallgattam volna még őt magában. Végül az összes korábban hallott Community-tag egy több fordulós tuttiban csatlakozott hozzá, s ekkor a hangszeresek által kreált pszichedélia mintha nagyobb érvényt és jelentőséget nyert volna, ám sajnos még mindig nem tudtak úgy elemelni, ahogy szerettek volna.

A fiatalnak mondható norvég jazz, amelynek legjelentősebb képviselői (Jan Garbarektől kezdve Terje Rypdalon át Nils Petter Molvaerig) mind kortársak, szükségszerűen igyekszik előre tekinteni, ha már hátra vajmi kevés lehetőségük van. Ez önmagában nem örvendetes, de nem is elítélendő. Nem csak a blueshangok és a swinges lüktetés talajáról elrugaszkodva lehet magasra lendülni. De egy valaminek a hiánya csak egy másik valamivel pótolható, a semmivel nem.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely