A Londoni Filharmonikus Zenekar koncertje
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 26.

Kurt Masur, karmester. Nemigen vezényelt ezen az estén © Gramofon

A zenekar vezető karmestere Kurt Masur. Korábbi koncertélményeim és számtalan lemeze után vele kapcsolatban nem voltak hamis illúzióim. Az egykori NDK-ban működő, jó képességű, de kiugrónak nem nevezhető dirigensből a Nyugat faragott magának kelet-európai kedvencet. Jövőre lesz nyolcvanéves, s a kor sajnos meglátszik rajta. A koncerten nem vezényelt. Jó ez a zenekar, de azért az nem igaz, hogy karmester nélkül is elmuzsikálnak. Maximum elmuzsikálgatnak. Úgy képzelem, hogy Masur a koncert előtt, egy focikapitányhoz hasonlóan, egy mágnestábla előtt elmagyarázza a taktikát. Mendelssohn Hebridák-nyitányában majd rúgunk egy gólt, a Schumann-zongoraversenyben visszahúzódunk a saját térfélre. A második félidőben majd húzzuk az időt (Brahms: II. szimfónia), az utolsó három percben kitámadunk, hátha beakad még egy gól. (Ekkor az egyik kék koronggal kicselezi a pirosat, filctollal berajzolja az átadást, és az érkező másik kék korong bombagóllal bebiztosítja a győzelmet.) A meccsen aztán Masur csendben elüldögél a kispadon. Igen ám, de ami a mágnestáblán parádés diadal, fegyelmezett taktika, az a pályán maga az antifoci, az unalom, s következménye gyakran megalázó vereség. Utóbbi esetben az edzők mindig elmagyarázzák, hogy „a fiúk a megbeszéltek szerint játszottak, de úgy tűnik, hogy "ez ma kevés volt”. Nagyon kevés.

Mendelssohn után még azt mondtam magamban, hogy én is szívesen elkalimpálgatnék egy ilyen jó minőségben szóló együttes előtt. Aztán jött az Egyesült Államokban élő, kínai származású Helen Huang, akinek zongorázása semmiféle élményt nem adott. De mégis megnyugtató, hogy a 24 esztendős zongorista nagyon messze van még egyéni legjobbjától. Biztos, hogy ha nagyon tehetséges, akkor az elmúlt 18 évben éppen csak annyi időt kellett a zongora mellett töltenie, amennyi egy gyerek számára még nem egészségtelen. Van még ideje technikája csiszolására; jelenleg ugyanis bukdácsol, elefántnyi súllyal dobbant, a fölényesség és az elegancia olyan távol van tőle, mint New Yorktól Peking. Játékának jelenlegi színe viszont nem sok jót ígér. Helen Huang azokat a színeket hozza ki a zongorából, melyeket a Steinway gyár dolgozói beleraktak. Az igazi zongorázás pedig akkor kezdődik, amikor a szorgos hangszerész iparos szeme elkerekedik: „jé, ezt a hangszínt nem is hegesztettük bele”.

Sokan arra számítottunk, hogy Masur mester egy váratlan cserével felélénkíti a játékot, de nem ez történt. Meglepődtünk, hogy egy Brahms-szimfóniát ennyire eseménytelenné lehet tenni. A zenekar úgy játszott, mint egy tisztes magyar zenekar egy jótékonysági matinén. Még jó, hogy néhány éve hallottam őket kirobbanó formában is. A derűs, pasztorális hangvételűnek mondott II. szimfóniában négy tételen keresztül hullottak az egyenbarna falevelek, mindig ugyanúgy. S ahogy az öltözőben megbeszélték, az utolsó percekben (negyedik tétel vége) belehúztak a fiúk, s ha az erőteljes taps felér egy góllal, akkor a taktika be is vált. Rendkívül bosszantó.

Sajnos, túl sokszor kellett csalódnom az utóbbi évben a külföldi sztár-zenekarok pesti koncertjein ahhoz, hogy ne kezdjek el sopánkodni: tessék a határon ellenőrizni az áru – itt természetesen nem a karmester hajlott korára és fizikai kondíciójára gondolok – lejáratát!

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely