Rabih Abou-Khalil koncertje
október 13., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Rabih Abdou-Khalil Egyszer kommentálta hazája helyzetét © Gramofon

A koncertáló művészek hangulatára árnyékot vetett, hogy a fokozott reptéri ellenőrzések miatt hangszereiket vállról indítható páncélökölnek nézték, ezért egy tetemes részük Frankfurtban maradt. Így aztán az ütős Jarrod Cagwin és a tubás Michel Godard kénytelen volt kölcsönhangszerrel beérni. Ez különösen az előbbi kedélyállapotát viselte meg, tekintve, hogy Cagwin speciális összeállítású dobfelszerelésének hangzását szinte lehetetlen idegen hangszeren produkálni. Szerencsére a hangmérnök jó érzékű mikrofonozásának köszönhetően a különbség az érzékeny fülűek és a megszállott rajongók tűréshatárán is belül maradt.

A gondok ellenére a koncert híján volt minden melodrámának: a zenekarvezető színpadi rutinja, fantasztikus humorérzéke és nem utolsó sorban zenészi teljesítménye a művészet vigasztaló hatalmának illúzióját nyújtotta a közönség számára. A libanoni lant- vagy – autentikusabban szólva – oud-játékos Abou-Khalil sugárzó egyéniség, aki bájos, münchhauseni történeteivel szó szerint elkápráztatta a hallgatókat. Volt itt szó bécsi fogorvosról, aki sertésszeletet kínáló gyorsbüfét nyit az Arab Emirátusokban; a középkori Arábiából az indián Amerikába vándorló Abou Rahmanról, aki átnevezi magát később Abou Rockmanre. Abou-Khalil egyetlen szerzemény erejéig kommentálta szülőhazája, Libanon tragikus helyzetét – tőle amúgy szokatlan módon, hiszen 1978-as emigrálása és européer életstílusának kialakítása óta szinte egyáltalán nem foglalkoztatja a Boszporuszon túli világ – leszámítva a Közel-Kelet zenei alapjait.

Ami magát a zenét illeti, végeredményben nem érte meglepetés azt, aki lemezeiről már jól ismeri a művész életútját. Úgy is mondhatom, kevés többlettel egészíti ki a koncertélmény a lemezfelvételek világát. A művész a szenvedélyes szólók közben is hűvösen elegáns és tudatos – érdekes, ahogyan személyével, művészetével kiáltó ellenpontja a bennünk élő, sematizáló „szangvinikus, csőlátásos, elvakult arab”-közhelynek. Zenéje felvételen, koncerten egyaránt a nyugati hangszerelésnek és a közel-keleti egyszólamú dallamvezetésnek nagyon furcsa, nehezen szokható hibridje, amely olykor még a tisztán Európán kívüli klasszikus zenék valóban egzotikus harmóniájánál is idegenebbül hat.

A „zene egy másik bolygóról” kényelmetlen érzését most még a szardíniai énekes, Gavino Murgia elképzelhetetlenül bizarr orgánuma is aláhúzta. A basszus fekvésben, nagyon karcos gégehangon intonáló előadó egyébként fantasztikus ritmusérzékkel improvizált. Sajátos szkettelését pedig az a hátborzongató zenei jelenség színesítette, amelyet a tuvai és mongol torokénekesek felhang-játékaiból ismerhetnek a világzene kedvelői – tudniillik, amikor egy ember egyszerre két szólamban énekel. A formabontó hangszereléshez hozzájárult a basszusének mellett helyett foglaló basszus-fúvós, Michel Godard, illetve a harmonikás Luciano Biondini – az ő teljesítménye bizonyult az este legkevésbé emlékezetes színfoltjának.

Két szólóval is bemutatkozott és emlékezetes nyomot hagyott viszont a koncert ütőhangszerese. Jarrod Cagwin sokoldalú stílusára jellemző, hogy a jazzes ritmizálást különleges kézidob-technika egészítette ki, amelynek energikus, impulzív pergései sűrűn cizellálttá varázsolták a dob szólamát. Cagwin játékán kitörölhetetlen nyomot hagyott, hogy tíz évvel ezelőtt intenzív mesterkurzust kapott a dél-indiai ütőhangszeresek egyik elő legendájától, Trichy Sankarantól. Zenei felfogása így alapvetően alkalmassá teszi arra, hogy a jazzes köröket összekösse a keleti ritmika olykor meghökkentően összetett kompozícióival. Mindez pontosan egyezik a zenekarvezető, Rabih Abou-Khalil szándékaival.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely