2006. július 26.
Mozart: Don Giovanni
A Theater an der Wien vendégjátéka a Művészetek Palotájában

Gerald Finley A címszereplő jobb elődást ígért © Gramofon

Néhányan jártak a bécsi premieren - amely csak egy szűk héttel előzte meg a budapesti előadást -, és elragadtatottan mesélték, hogy Keith Warner kissé ugyan véres, de koncepciózus rendezésében milyen remek, összefogott produkciót láttak. A július 26-ai koncertszerű előadás után nehéz, de nem lehetetlen elképzelni ezt a nagyszerűséget. A feltételezés azt a régi igazságot támasztja alá, hogy az opera ugyan zene, de még inkább színház, amely csak akkor funkcionál tökéletesen, ha a különböző elemek mind működésbe hozhatók, ha a színpadi történés és a zenei megvalósítás valamiféle egységben van.

A Roberto Devereux 2005. szeptemberi vagy a Les Paladins 2005. decemberi előadásán a hely lehetőségeit bölcsen és maximálisan kihasználták, emlékezetes sikerrel. Ám ez a Don Giovanni csupa kellemetlen esetlegességet és egyenetlenséget mutatott. Egyszerűen érthetetlen, hogy egy olyan rutinos karmester, mint Bertrand de Billy, hogy engedhette az áriákat követő tapsokkal teljesen széttördelni Mozart alkotását? A neves dirigens azt nyilatkozta, hogy ő nem járt a teremben, ám a menedzsere egy félig szcenírozott operaelőadáson igen, és azt tanácsolta, játsszon a bécsi rádiózenekar az árokban. Csakhogy azon az előadáson jelzésszerű díszlet és nagy szereplőgárda mozgott. Itt azonban egy Hammerklavier és egy csellista, valamint nyolc szék árválkodott a csupasz pódiumon. A néhány nappal korábbi rendezésnek semmiféle kelléke nem segítette a szólistákat. Úgy tetszett tehát, mintha egy nyári szünet utáni emlékeztető próba szem- és fültanúi lennénk, amelyen a szereplők egy része markíroz, vagyis nem dolgozik teljes erőbedobással.

A zenekar árokbeli elhelyezése a szerény volumenű hanggal bíró énekeseket különösen nehéz helyzetbe hozta. A Zerlinát megszemélyesítő Adriane Queiroz például fizikai adottságával ellentétben igen karcsú orgánumot mondhat magáénak, Myrtò Papatanasiu pedig Donna Annaként folyamatos fortéban igyekezett áténekelni a hangszereseket. A kormányzó statikus figura, talán még a Theater an der Wienben is - Attila Jun erőteljesen és sallangtalanul énekelt. A produkció sztárja kétségkívül a címszereplő, Gerald Finley volt, mellette a Leporellót alakító Hanno Müller-Brachmann számít ismert, nagy karmesterekkel dolgozó művésznek. Kettejük párosa adott tájékoztatást arról, hogy a bécsi előadás valóban igazi zenés színházi produkció lehet, összjáték egy eredeti interpretáció érdekében. A Masettót játszó, magvas hangú Markus Butter csak a kevésbé tájékozott operabarátoknak szerzett meglepetést: a fiatal basszbariton Wagner- és Richard Strauss-szerepekkel járja Európát. A kitűnő Arnold Schoenberg kórus szerzett még szép pillanatokat, s ha akad valaki, aki az énekesek mozgását valamelyest koordinálja, talán a kórusnak is több jelenlétet biztosított volna, hiszen méltók rá.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely