Olivier Latry orgonaestje
Km.: MÁV Szimfonikus Zenekar, karmester: Kovács László
június 28., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Olivier Latry A Notre-Dame orgonistája © Gramofon

A múzeumok és koncerttermek létrejötte után százötven-kétszáz évvel az orgonaművek esetében még mindig kissé szokatlan, hogy eredeti funkciójuktól elválasztva, önmaguk szépségéért szólalnak meg. Jóllehet, előadótól függően egy koncertterem is válhat szentéllyé, egy hangverseny is alakulhat szertartássá, a felcsendülő hangok akár áhítatra is szólíthatnak. És ebből a szempontból az orgonista talán helyzeti előnyben van egy zongoristához képest, hiszen könnyebben emeli el a földről a hallgatót, akinek csak a szemét kell becsuknia ahhoz, hogy máshová képzelje magát, és vallási hovatartozástól függetlenül átengedje magát a zene felsőbb hatalmának. Kérdés persze: célja-e az orgonistának a 19. századi művészet-vallást hirdetni a koncertteremben.

A párizsi Notre-Dame negyvennégy éves orgonistája prózaibb elképzelésekkel jött Budapestre: a szórakoztató muzsikus gúnyáját öltötte fel, és a műsorra tűzött népszerű, könnyen fogyasztható művekkel esze ágában sem volt közös meditációra hívni hallgatóságát. Pedig az első félidőben elhangzott darabok magukban hordozzák azt az atmoszférát – a templomét –, amelyben megfogantak. Latry azonban mintha a végtelen tér szülötteit egy cipősdobozba próbálta volna beletuszkolni: a tágasság, a levegősség érzését, a figyelemfelhívó elidőzéseket hiányoltam leginkább sietős játékából. Mintha attól félt volna, hogy a közönség unatkozni kezd. Nem tudott teret teremteni – belül sem – Bach minden bizonnyal sokak által ismert korálelőjátéka, a Wachet auf, ruft uns die Stimme alatt vagy a g-moll fantázia és fúga horrorisztikus harmóniáival.

Azt reméltem, hogy templomi visszhang hiányában világos körvonalakkal szólalnak majd meg a darabok, fény derül minden egyes szólamra, amelyek ezáltal plasztikusan elkülönülnek egymástól, így a szerző által leírt minden egyes hang eljut a hallgatóhoz. Bár a huszonkilenc évesen, 1940-ben hősi halált halt Jehan Alain két kompozíciója (Fantazmagória, illetve Litánia), valamint Duruflé Prelúdium és fúgája éppen az orgona impresszionista lehetőségeire épít, sajnálattal kellett megállapítanom, hogy a terem teljesen kinyitott zengőkamrái és a templomihoz képest száraz akusztikája ellenére több szakasz inkább hangmasszára hasonlított. Csalódást okozott az is, hogy Latry játékát többször a szabad megformálásnak álcázott ritmustalanság jellemezte.

Mindezek ellenére nem volt ez rossz koncert. A Művészetek Palotája új orgonája fantasztikus színekre képes, és adottságait Latry úgy használta ki, hogy a 6815 síp, a több száz regiszter, valamint az öt manuál adta, szinte korlátlan lehetőségek nem csábították tékozlásra. Némely pillanatban a nézőteret megtöltő, majdnem kétezer fős közönség egy emberként figyelt a különleges színekben, effektusokban pompázó hangokra. Sajnos a második félidő hallgatását megnehezítette, hogy Kovács László és Latry nem állította be kellő odafigyeléssel a zenekar és az orgona közötti hangerő-egyensúlyt. A MÁV Szimfonikus Zenekar vonóskara így mintha némajátékkal kísérte volna Poulenc Orgonaversenyét, noha a rézfúvóknak köszönhetően az amerikai Samuel Barber Toccata festiva című (férc)művében mégiscsak hallatott magáról az együttes. Úgy tűnt, a közös produkciónak jót tett volna még néhány próba, befejezésül azonban Olivier Latry két szóló-ráadással gondoskodott arról, hogy ha nem is lélekben megtisztulva, de egy összességében kellemes koncert emlékével térjünk haza.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely