The Sixteen Choir, művészeti vezető: Harry Christophers
Július 3., Mátyás-templom

Harry Christophers Szerencsére túllépte hatáskörét © Gramofon

Bő fél évvel ezelőtt járt Budapesten a (tényleg) világhírű kórus, akkor az Európai Unió angol elnöksége adta az apropót, most a Lord Mayor látogatása. A hangversenyt a British Council és a Brit Nagykövetség szervezte. A nagykövet, John Nichols valóban szeretheti a kultúrát, hiszen beszédében gyakorlatilag a műsorközlésre szorítkozott. Bizonyára tisztában volt az előttünk álló műsor elementáris hatásával. Magyar politikus kollégái tanulhatnának tőle. A kétrészes koncert első felében hat motettát, a másodikban egy kései Victoria-remekművet, a bő félórás Requiemet hallhatta a közönség. Egy átlagos koncertlátogató ritkán találkozik ezekkel a mesterművekkel, és talán a szerzőről sincsenek ismeretei. Idézzük éppen ezért Szabolcsi Bence sorait a Rómában tanuló Victoriáról: „Palestrina tanácsára cseréli fel spanyol köntösét az olasszal. De mindez csak látszat; valójában mennyire nem olasz, mennyire nem olaszos, mennyire nem római ez a spanyol! Szinte csodálatos, hogy mily messze áll az asszimilációtól. A Victoria-himnuszok s főleg Victoria nagy öregkori Requiemje nem a hit olaszos harmóniáját tanítják, hanem sötéten izzó, lázas elragadtatást, mardosó melankóliát, az önkívület kitöréseit, a szenvedély fekete grandezzáját. Loyolai Ignác, Szent Teréz, Ribalta és Greco kortársa ez a művész; ő maga sem akarja soha, hogy összetévesszék Róma higgadtabb fiaival.” Egészítsük ki ezeket a sorokat még két adalékkal. A korszak II. Fülöp uralkodásának időszaka, a Requiem pedig ugyanabban az évben (1605) készült, mint Cervantes (1547-1616) lovagregénye, a Don Quijote. Izgalmas időszak, izgalmas kultúra, a betetőzés és az illúziókkal való könyörtelen leszámolás ideje. De mindez aligha jutott volna eszünkbe egy iskolás, fantáziátlan előadás nyomán. Ám most nem erről volt szó, úgy tűnt, hogy Victoria zenéje minden ízében korszerű, minden gesztusa a korszak feszültségével terhes.

Harry Christophers messze túllépett a karnagyok szólambeléptető tevékenységén, sőt a bonyolult, többnyire hatszólamú kompozíciók szerkezeti felépítését a tizennyolc fős kórus láthatólag saját hatáskörében megoldotta. Christophersnek így bőven maradt tere és energiája a kompozíciók dinamikai és érzelmi koordinálására, az érzéki elemek hangsúlyozására. Intései nyomán eseményekben rendkívül gazdag kompozíciókká váltak az első félidőben elhangzó motetták. A kórus felépítése idehaza szokatlannak tűnhet: tizenkét férfi és hat nő énekel az együttesben. A hölgyek az esetek többségében a két szoprán szólamot énekelték, így a basszus és a tenor szólamok mellett az altot is a férfiakra osztották ki. Egy hatszólamú tételben a férfiak négy szólamot vittek, s a létszámból adódó hangzásarány tökéletesnek bizonyult. Christophersnek arra is volt gondja, hogy a férfiak elhelyezésével minden egyes motettának megadja a maga jellegzetes és ideális térbeli elrendezését. A darabok között pillanatok alatt átrendeződött a felállás, a baloldali szoprán mellett álló férfialt – ha úgy adódott – átment a jobboldali tenorokhoz, a szűkebb fekvésben mozgó tenorok pedig távolabb kerültek egymástól. A kétkórusos Ave Regina caelorumban a kétszer négy szólamot szimmetrikusan helyezte el. Ez a fajta variabilitás elképzelhetetlen lenne beintésre váró kórustagokkal. A különleges hangzáshoz (a kristályos tisztaság magától értődő…) hozzájárul az is, hogy valamennyi férfiszólamnak (a basszusnak is) egészen fényes és egészséges a legfelső regisztere. El Grecóra utalhatunk ismét: olyan, mintha az egész kórus néhány centiméterrel a föld fölött lebegne.

Ezek után a Requiemet izzó romantikával szólaltatta meg Christophers, a mű úgy emelkedett el újra és újra a gregorián intonációk talapzatáról, úgy tört át a liturgikus kereteken, hogy végig azt érezhettük: itt nem valaminek a megtagadásáról, hanem egy félezer éves kultúra utolsó, nagy és természetes megnyilvánulásáról van szó. Jöjjön a Lord Mayor minden hónapban!

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely