Talán még egy kis szelet kultúrtörténelmet is köszönhetünk az idei Bajnokok Ligája döntőjének – legalábbis ha Liam Gallagher beváltja az ígéretét, hogy ha a Manchester City BL-t nyer, akkor újra összeáll az Oasis. Nagy szó volna ez, már csak azért is, mert az ifjabbik Gallagher a városi rivális Manchester Unitednél valószínűleg csak a bátyját utálja jobban, Noel gyorsan szólt is a médiának, hogy azért ne nagyon reménykedjenek a rajongók a visszatérésben.

Hol vannak már az 1990-es évek? Amikor a Manchester City nem csak az angol első- és másodosztály között ingázott, hanem még a harmadosztályba is kiesett egy évre, menetrendszerűen jött a pletyka pár havonta, hogy az épp karriere csúcsán lévő Oasis tagjai vásárolhatják fel a klubot utolsó kétségbeesett próbálkozásképp, hogy megmentsék valahogyan. A közismerten City-rajongó Gallagher testvérek tulajdonosi szerepvállalásából nem lett semmi, Manchesterben viszont néhány nagyon furcsa üzleti kanyarral felépült a világ leggazdagabb futballklubja, és mindenki legnagyobb megdöbbenésére nem a United lett az.

Liam Gallagher az Oasis frontembere autogramot oszt Milánóban

AFP / Alessandro Bremec

Ha csak a pénzen múlna minden, le sem kellene játszani a BL-döntőt: a másik ágról az Internazionale jutott be, amely a világ tíz leggazdagabb klubja között sincs ott, de még a saját országában is csak a második legvagyonosabb a Juventus mögött. A Deloitte évről évre elkészített futballgazdasági összesítése szerint az Inter 2022-ben 308 millió euró bevételből gazdálkodott, ezzel a 14. legnagyobb bevételű volt csak, míg a Manchester Citynél ugyanez a szám 731 millió euró volt – 2021-ben előzte meg a Real Madridot a szupergazdagok listáján, azóta pedig tovább növelte az előnyét.

Miközben viszont az Internél nagyjából a gazdasági stabilitás megőrzése miatt lenne szükség a győzelemre és az azzal járó pénzdíjra, a Citynek még az indulása is veszélybe kerülhet néhány szezon múlva, ha a futball irányítói Angliában komolyan veszik a saját pénzügyi szabályaikat.

A két klub közül egyértelműen City az, amelynek az elmúlt pár évtizedéről izgalmas dokumentumfilmeket készíthetnek majd egyszer, annyi furcsa csavar van benne – persze ehhez arra is szükség lesz előbb, hogy a jogászok kibogozzák, pontosan mi is történik ott 2008 óta.

Amit teljesen biztosan lehet tudni, az a korábbi másfél évtized története:

• 1994-re a szurkolóknak elegük lett a középmezőnybeli unalomból és a néhány év másodosztályból, úgyhogy a klubot az azelőtti húsz évben vezető Peter Swales eladta a részvényeit hárommillió fontért egy volt játékosának, Francis Lee-nek.
• Ő azt ígérte, hogy a világ legboldogabb klubját építi fel, ebből lett harmadosztály. Ikonikus pillanata volt az akkori időknek, amikor Lee el akarta adni a klubot al-Valid bin Talal szaúdi hercegnek, de a könyvelés papírjait nem volt hajlandó megmutatni neki, úgyhogy a befektetőjelölt kiszállt.
• 1999-ben aztán a JD Sports sportruházati cég alapítói, John Wardle és David Makin lettek a többségi tulajdonosok, felhozták a csapatot a Premier League-be.
• 2007-ben Thaksin Sinavatra volt thai miniszterelnök vette meg a klubot, miután a saját hazájából katonai puccsal üldözték el egy évvel korábban.
• 2008-ra már látszott, hogy Sinavatra nem jut hozzá a pénzéhez, miután a thai hatóságok befagyasztották a vagyonát, odáig jutott, hogy Wardle-höz ment vissza egy kétmillió fontos hitelt kérni, totális pénzügyi szétesés fenyegette a klubot.
• Ebben a helyzetben érkezett az Arab Emírségekből egy befektetőcsoport, élén Manszúr bin Zajed al-Najan sejkkel, és megvette a klubot, hogy aztán a világ leggazdagabbjává tegye, és jöttek a sportsikerek is, az azóta eltelt 15 évben hétszer lettek angol bajnokok.

Az egyik izgalmas kérdés az, hogy mit láthattak ennyire gazdag, angol gyökerek nélküli befektetők a Manchester Cityben. Erre a válasz talán az lehet: egy évtizedek óta gyenge klubról volt szó, amelyet biztosan olcsóbban lehetett elvinni, mint ha valamelyik nagyon sikeres csapatba szállnának be, ellenben van akkora múltja, tömegbázisa és presztízse, amelyre lehet építeni.

Az Inter elmúlt évtizedeinek gazdasági története ehhez képest már-már unalmas. 1995 és 2013 között nagyjából azon múlt a pénzügyi siker, hogy a fociból jövő bevételek mellett a klubot vezető Massimo Moratti a benzinüzletből szerzett vagyonából mennyit tesz át a fociba – nagyjából másfél milliárd euróra becslik a végösszeget, de az olasz könyvelés legendás átláthatatlansága miatt pontos számot soha nem fogunk tudni. Aztán amikor a hetvenedik születésnapjához közeledve inkább a nyugdíjas éveket akarta már élvezni, 2013-ban eladta a részvények 70 százalékát egy indonéz konzorciumnak, ahonnan egy hongkongi kitérővel 2016-ban a kínai Suning Holdingshoz került 270 millió euróért.

Massimo Moratti, az Internazionale egykori klubvezetője 2021-ben Mauro Beluggi temetésén

AFP / Nurphoto / Alessandro Bremec

Az Intert azonban így sem veti fel a pénz, legalábbis akkora vagyonuk nincs, amennyire szükség volna egy európai élcsapat stabil működtetéséhez. A koronavírus-járvány a sok zártkapus meccsel és leállással a világ szinte minden futballklubjának komoly károkat okozott, az Internél azonban, ahol a meccsnapi bevétel jóval fontosabb, mint sok más csapatnál, ez különösen nagy mélyütés volt. A 2020/21-es és a 2021/22-es üzleti évben együttvéve majdnem 400 millió euró veszteséget szenvedtek el.

Szóval ha csak a jelent nézzük, akkor a Manchester City helyzete sokkal, de sokkal jobb. Az igazi gond nem is ez az angol csapatnál, hanem a jövő. A Premier League ugyanis azzal vádolja a klubot, hogy 2008 óta hazudnak a céges papírokban az anyagi helyzetükről. A brit sajtó szeret nagy szavakkal dobálózni, de akkor kivételesen nem túloznak, amikor arról írnak, hogy akár Európa teljes focigazdaságát átformálhatja, ha sikerül bebizonyítani a vádakat. Nem csak azért, mert akkor a kontinens most épp leggazdagabb csapatát vennék le a tábláról, hanem azért is, mert gyakran jönnek elő a Közel-Keletről érkező más dúsgazdag befektetőkkel szemben is hasonló híresztelések.

A vizsgálat egyelőre a háttérben zajlik, a brit sajtó mindenesetre úgy tudja, hogy a száznál is több vádpont közül mi a két legsúlyosabb:

• több alkalmazottnak, köztük Roberto Mancini akkori menedzsernek félig titokban adtak fizetést, úgy, hogy nem csak a klubbal álltak szerződésben, hanem a tulajdonos egy másik cégével is, így a teljes bérük nem jelent meg a klub könyvelésében,
• a tulajdonos által betett pénzt pedig szponzori szerződésnek álcázva könyvelték el, így az UEFA és a Premier League pénzügyi szabályain belül maradva többet költhettek a játékosokra.

Hogy ebből mi igaz, az majd csak később derül ki, és a szurkolók (meg a mostani játékosok és edzők) legnagyobb idegességére határidőket sem igazán látunk. Persze miközben a nézők olyan gyors ítéleteket várnak, mint ahogy a focipályán dönt a bíró, egy ekkora vádtömeget úgy összerakni, hogy azt bíróság előtt meg lehessen védeni, nem pár nap munkája, már az négy évbe telt a vizsgálat kezdete óta, hogy eljutottak a vádak hivatalos bejelentéséig.

Az UEFA 2020-ban szabálysértések miatt két évre kizárta a Manchester City-t az európai kupasorozatokból

AFP / Oli Scarff

Az UEFA amúgy egyszer már vizsgálta ezeknek a vádaknak egy részét, és a 2012-2016 közötti szabálysértések miatt 2020-ban két évre kizárta a Cityt az európai kupasorozatokból. Nem sokkal később azt az ítéletet a Nemzetközi Sportdöntőbíróság megváltoztatta – részben elévülésre, részben a vád megalapozatlanságára hivatkozva -, maradt 30 helyett 10 millió euró pénzbírság, és el is indulhatott a csapat a BL-ben. Ha viszont a Premier League vizsgálatának a vége lenne kizárás, akkor az ellen a sportdöntőbíróságon nem, csak az Egyesült Királyságban lehetne fellebbezni.

Ez viszont minden bizonnyal még messze van. Addig marad a modern foci nagy alapigazsága: ha élvezni akarjuk a játékot, a meccs kilencven percére meg kell próbálnunk úgy tenni, mint ha nem tudnánk, pénzügyileg mi minden van emögött.