Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A jellegzetes stílusú divattáskákat jelentő Zoe Phobic márka 27 éves alapító tulajdonosa, Szimon Ágnes Nóra egy adott ponton úgy döntött: magyar kollégái jelentős részével szemben nem hajlandó túlárazással presztízst teremteni a márkának, és megpróbálja az iparművészetet visszahozni az átlagember életébe.
Bennfentes közösségek, indokolatlan hype és magas árak: néhány oázist leszámítva a hétköznapi vásárló jellemzően így láthatja a mai magyar divat- és dizájnipart, amelyben az ipar szó már szinte csúfolódás, mert a magyar modellben nincs igazán komolyan vehető vásárlóerő a hazai tervezők munkáira. De miért is lenne, ha a nép egyszerű gyermeke nem érzi úgy, hogy részese a történetnek? Mert mi jár manapság a magyar tervező fejében? Mit is vár el tőle az elrugaszkodott elvárásokat támasztó divatszakma?
Leginkább azt, hogy az itthon megálmodott ruhadaraboknak és kiegészítőknek az átlagember számára megfizethetetlen ár ad majd presztízsértéket. A divatbemutatók után nem igazán történik valós tranzakció, a kollekciókat magyarul senki sem veszi meg. A látványos műfaj pedig pusztán reklámnak egy cseppet drága. Ha a tervező munkája végül be is kerül a magyar márkáknak fenntartott speciális boltokba, a viszonteladók magas haszonkulcsai miatt a termék végül sok esetben megint megfizethetetlen lesz.
„Még a pályám legelején fordult elő, hogy megterveztem a kollekciót, legyártottam, bevittem egy ilyen üzletbe, és hiába adták el, a végén még én fizettem. Világos, hogy sok az adó, és drága a bérleti díj, de ki honorálja azt a rengeteg munkaórát, amit beleöltem a saját márkámba? Ebben a formában nyilván senki, viszont ahhoz sem volt pofám, hogy annyi pénzt kérjek el egy ruháért vagy egy táskáért, amennyit nyilvánvalóan nem ér. Aztán egy darabig saját boltot üzemeltettem, de azzal is csak szenvedtem. Folyton bejártak a tolvajok, egyszer még egy igazi porszívóügynök is bejött hozzám" – meséli Ágó, azaz Szimon Ágnes Nóra, a Zoe Phobic márka, és egyben a mögötte álló üzleti modell 27 éves megalkotója, aki egy adott ponton úgy döntött: nem vesz részt a mai magyar divatfuldoklásban, és vállalva a kívülállóságát a felszínen maradás érdekében, kitalál valami sokkal élhetőbbet. A jellegzetes divattáskákat gyártó kisvállalat pedig úgy lett mára hitel, befektetők és gazdag szülők nélkül önerőből rentábilis, hogy egyáltalán nem találta fel a spanyolviaszt: egyszerűen csak fogta magát, és úgy döntött, minden figyelmével a hétköznapi vásárlók felé fordul.
„Sokan mintha attól félnének, ha nincs hype, eltűnik a márkájuk, pedig pont ettől éledne fel” – mondja Ágó, akinek határozott véleménye van a történet másik végpontjáról is: „a nagy nemzetközi fast fashion márkák nyomulása világszerte felfoghatatlan mennyiségű pazarlással jár. Ami a második leárazás után is megmarad, azt egyszerűen kidobják. Például az egyik New York-i H&M mögé legalább kitettek egy nagy konténert, hogy vigye a maradékot, akinek kell.”
Éppen ezért az Ágóból és párjából, Mátéból álló kis cég az emberi lépték és a környezettudatosság jegyében nem tart készletet a 25 táskamodellt tartalmazó kollekcióból – amihez amúgy is hatalmas tőke kellene –, hanem csupán akkor szabnak és varrnak, ha megrendelés érkezik. Ahhoz képest, hogy a vásárló két-három hét múlva kapja kézhez a táskáját, és csupán a saját honlapjukon, Facebook-, illetve Instagram-csatornájukon nyomulnak, keresletből sosincs hiány, főleg azóta, hogy a tízéves márka körül másfél-két éve hirtelen kitört az őrület: a váratlanul jött robbanásnak Ágóék azóta is keresik az okát.
Jellemzően a 14 és 30 közötti nők veszik a táskáinkat, mondja Máté lelkesen, akit ezután az eladási adatokról kérdeztük.
„Az eladási számok hónapról hónapra hektikusan változnak. Vannak gyengébb és kiugróan jó hónapok is. A november és a december legutóbb viszont leírhatatlan volt: már december előtt le kellett állnunk az új rendelések felvételével, mert ebben a pár hétben már háromjegyű volt az eladott táskáink száma” – meséli Máté. Ágó mindezt annyival egészíti ki, hogy részben a folyamatos eladásoknak köszönhetően tarthatják tartósan alacsonyan az árakat, meg persze azért, mert a mai napig nincs szíve elrugaszkodott hasznot tenni a termékekre.
Horroráron tarolnak a dizájncuccok, vagy csak nekünk nem telik rá?
Biciklikormányból készült asztali lámpa 55 ezer forintért, kerékpáros láda 40 ezerért, kézzel varrt hátizsák is 40 rugóért. A klasszikus technológiai startupok térnyerését megirigyelték a dizájnosok is. Ám ha nem is hoznak létre az iparágat felforgató innovációt, közös bennük, hogy megkérik „találmányaik" árát.
„Azon is rengeteget spórolunk, hogy az én munkám nem ér véget ott, ahol a legtöbb dizájneré: egy divattervezői képzést leszámítva mindent önerőből, sokszor a saját káromon tanultam meg, és a munkának minden egyes szakaszát csináltam, sőt csinálom a mai napig. A mintadarabokat most is én gyártom le: nem egyszer varrás közben derül ki, hogy milyen lesz az adott modell. Szerencsére most van megbízható varrónőm, de máig napi 8, de inkább 10 órában szabok és varrok otthon a kis szobámban, míg Máté a levelezést, a postázást és a logisztikát intézi.”
Ágóék azzal is jelentősen csökkentik a költségeket, hogy már nem ragaszkodnak a professzionális divatfotókhoz sem. „A tökéletesen megkomponált és bevilágított fotók hiába voltak gyönyörűek, használhatatlannak bizonyultak, mert leginkább csak elidegenítették a márkát a vásárlóktól. Ma én fotózok és instagramozok, sokszor csak a telefonommal, kicsit bénább, de így szerintem sokkal hitelesebb képet mutatunk a világunkról – vallja Ágó.
Ez a világ pedig leginkább háromszögekből, letisztult és áttekinthető formákból, harmonikus vonalakból áll össze. „Nem bírom a kerek dolgokat, ellenben a háromszög tökéletessége mindig megnyugtat” – mondja Ágó, aki nem szereti megbonyolítani a dolgokat: többnyire az alapszíneket használja, és mindig egy elemet tesz különlegessé a táskákon.
„A mai kortárs daraboknál sokszor kerül túlsúlyba a művészi vonal, ami nem egyszer a használhatóság rovására megy” – mondja Máté, aki szerint náluk ilyesmiről szó sincs: ők abban hisznek, hogy az iparművésznek le kell lépnie a piedesztálról. Éppen ezért ők is az egyszerű, tiszta szépséget szeretnénk visszavezetni a hétköznapokba, akárcsak a személyességet és a barátságosságot az eladó-vásárló viszonyba. Ágó és Máté most elégedett: ha tehetnék sem nőnének nagyobbra.
A márkaépítésnek egyébként is csak addig látják értelmét, amíg megjegyzik a vásárlók nevét, és őszintén mondják nekik minden eladás alkalmával, hogy a Zoe Phobic táskát használják egészséggel.
„Zoe Phobic: tulajdonképpen jól kiszúrtunk magunkkal ezzel a névvel, mert vagy nem értik, vagy nem tudják kiejteni, a kettő kombinációját pedig ne is említsük” – vallja be Ágó nevetve. A leggyakrabban egyébként Zoo Phobic-nak, vagyis állatfóbiásnak olvassák félre, ezért Ágó folyton magyarázkodik: nem, ő nem utálja az állatokat, sőt. Ugyanakkor az igazsághoz annyi mindenképpen hozzátartozik, hogy „hiába nem menő ma a műbőr” Ágó csakis ebből az anyagból képes táskákat álmodni. Ja, és a márkanév mögött egyébként nincs különösebb üzenet: az első fele Ágó kamaszkori becenevéből, a második pedig egy véletlen szótárfelcsapásból származik.” |
A kormányra hiába számít, aki korszerűsítené az otthonát, de akad pár lehetőség
Nehéz helyzetben van a költségvetés, ezért a kormány a falusi csok és a babaváró kivételével kivezette az ingatlancélú támogatásokat. Az uniós helyreállítási alapból esetleg még sor kerülhet mintegy 20 ezer ingatlan felújítására. Mindenki másnak maradnak a piaci megoldások.
