"A következő évszázad egy török évszázad lesz." Az idézet nem mástól, mint Törökország 1983–1992 között regnáló miniszterelnökétől és köztársasági elnökétől, a modern Törökországot először kelet felé kinyitó Turgut Özaltól származik. Nem valószínű, hogy Özal jövőbelátó lett volna, de remekül ráérzett arra, hogy a több száz évig létező Ottomán Birodalom alapjain újjáéledő Törökország a változó világ egyik nyertese lesz. A jóslat bejönni látszik.

Ma Törökország a világ legnagyobb gazdaságait tömörítő G20 csoportosulás tagja, rohamtempóban zárkózik fel a fejlett uniós gazdaságokhoz, olyan növekedési mutatókat produkálva, melyekről Nyugaton jelenleg álmodni sem mernek. Az ország kormányai hosszú évek óta üzletbarát politikát folytatnak, az isztambuli tőzsdét pedig a feltörekvő piacok között már az első helyen emlegetik. Az isztambuli repülőtér hamarosan Európa legforgalmasabbja lesz, ha ilyen ütemben növekszik az utasforgalom. Mi az oka ennek a gazdasági boomnak? Hogyan kerülhetett be Törökország a világ legnagyobb gazdaságai közé? Az EU-tagságot egykor mindennél előbbre tartó török vezetés miért tájékozódik a szélrózsa minden irányába?

Rohamléptékű a felzárkózás

Törökország mostani gazdasági növekedésének üteme, amely Kínáéval vetekedett majdnem egy évtizedig, nem előzmények nélküli. A "török gazdasági csodát" már 1981-ben is emlegették, Turgut Özalnak, még miniszterelnök-helyettesként sikerült letörnie a 133 százalékon pörgő inflációt és a munkanélküliséget. Mindezt döntően szigorú monetáris politikával, a kamatplafon eltörlésével, strukturális változások meghozatalával és az export felpörgetésével érték el. Ráadásul úgy, hogy a folyamatot egy katonai puccs előzte meg.

A török export az 1990-ig tartó időszak alatti 10 évben 350 százalékkal nőtt, a behozatal pedig 182 százalékkal emelkedett. A török exportban ráadásul megduplázódott az ipari termékek aránya, a korábban igencsak mezőgazdasági jellegű gazdaság masszívan elindult az iparosodás útján. A növekedés feltehetően a hivatalos adatoknál is nagyobb volt, mivel a feketegazdaság igen jelentős szeletet hasít ki a gazdaságból. Törökország addig bezárkózó gazdasága megindult a liberalizáció és a globalizáció útján.

Isztambul, az egyre fontosabbá váló 15 milliós pénzügyi központ

AFP / Bulent Kilic

Erdogan egy recesszióban lévő török gazdaságot örökölt. A gazdasági növekedés elősegítése érdekében erőteljesen koncentrált a külföldi tőke megnyerésére és az állami szabályozói korlátok leépítésére. A török gazdaság növekedési pályára állt, köszönhetően nagyrészt a külföldi tőke és az olcsó török munkaerő egymásra találásának. Az országnak korábban biztosított összesen 23,5 milliárd dollárnyi IMF-hitel utolsó részletét a törökök idén fizetik vissza. Az államadósság szintje 40 százalék alá süllyedt (Erdogan ezt a mutatót 10 év alatt megfelezte). Az infláció tavaly egy számjegyűre csökkent, és a korábban jellemző hatalmas költségvetési deficitek is eltűntek. A török jegybank eközben majdnem 100 milliárd dollárra növelte a devizatartalék szintjét.

Az AKP regnálása alatt szembeszökő volt a gazdasági felzárkózás az európai uniós átlaghoz is: bő 10 év alatt 15 százalékkal közeledtek Európához, és ma Törökország már fejlettebbnek számít, mint az EU jelenleg legszegényebb tagállamai, Románia és Bulgária (2011-ben az EU-átlag 49, illetve 46 százalékán állt a két tagállam, a törökök 52-nél jártak). A Világbank 2004-ben meg is dicsérte Erdogant, hogy bátor reformokat vitt végbe, és gazdasági stabilitást teremtett az országban.

A törökök mernek nagyot álmodni is: harmadik híd a Boszporuszra, a világ egyik legnagyobb repülőterének megépítése Isztambulban (harmadik reptérként), két atomerőmű, egy új hajózási csatorna nyitása Kis-ázsiában a Boszporusz tehermentesítése érdekében, nagy sebességű vasútvonalak építése. Mindezt a Török Köztársaság kikiáltásának 100. évfordulójára, 2023-ra össze is szeretnék hozni. Tény, hogy ezen ígéretek egy része minden bizonnyal ígéret is marad, ám a 75 milliós ország nagy méreteihez hasonlóan a kormányzat is szeret nagy léptékben gondolkodni, és ha csak egy része is valósul meg a tervezett beruházásoknak, az is rendkívüli hatással lesz a régió gazdaságára. A harmadik Boszporuszon átívelő híd építését például már jövőre elkezdik, ami újabb lökést adhat a keletről Európába igyekvő teherforgalomnak.

Mindenki a barátunk!

A török külpolitikában eközben megjelent a "zéró problémák külpolitikája". Az egyszerűség kedvéért csak “professzorként" emlegetett Ahmet Davutoglu, aki korábban Erdogan külpolitikai főtanácsadója is volt, 2009-ben külügyminiszter lett. Ezzel pedig elkezdődött a korábban csak az akadémia berkein belül létező teória átültetése a gyakorlatba. A gazdaságilag egyre robusztusabb Törökország amellett, hogy prioritásként megtartja az euroatlanti orientációt, egyre nagyobb hangsúlyt helyez a közel-keleti államokra és régiós szomszédaira. A hidegháborús szembenállással szemben Davutoglu a “win-win” szituációk megteremtését, a kétoldalú kapcsolatokban fennálló problémák elsimítását helyezi előtérbe. Ahhoz, hogy Törökország globális – első lépésben ugyanakkor csak régiós – szereplővé váljon, Davutoglu szerint az országnak rendeznie kell problémás ügyeit szomszédaival. A török kormány sok esetben igyekszik békéltető félként is fellépni (pl. Irán esetében). Befolyásszerzése a Kazahsztántól Balkánig puha eszközökkel ("soft power") biztosít hátteret a nagy ívű terveihez 

A zéró problémák külpolitikája és ezzel a kelet felé történő nyitás nem aratott osztatlan sikert a nemzetközi porondon. Nyugaton sokan az ottomanizmus – a kései Ottomán Birodalom azon ideológiája, mely a császárság népeit egy közös, ottomán identitás alá akarta becsatornázni – megújhodását vélik felfedezni az új török külpolitikában, ám ez elég erős leegyszerűsítése az irányvonalnak. Míg a második világháború utáni kétpólusú világban évtizedekig egyértelmű volt, hogy hol is van Törökország helye, és milyen irányba is kell fordulnia a muszlim többségű államnak, addig a 21. század elejére a globalizált világban a törökök számára egyértelműnek tűnt a keleti nyitás (a keleti országok felé dinamikusan bővül a török kereskedelem is). Davutoglu is azt bizonygatja, hogy ő nem neoottomán, ilyen fogalom szerinte nem is létezik, ugyanakkor nem lehet észrevétlenül elmenni amellett, hogy az Ottomán Birodalom határain belül található országok kulturálisan kapcsolódnak egymáshoz, megértik egymást, osztoznak egyes értékekben, így van mire építeni az együttműködésben Davutoglu szerint. Ebben az együttműködésben a török külügyminiszter kiemelt szerepet szán saját országának.

A politikai iszlám, az AKP és az EU

Az Erdogan vezette kormányzat a gazdaság sikereit előszeretettel bújtatja vallási köntösbe. Ez nem tiszta iszlamista propaganda, mert az ellentétes lenne a Törökországban az államot és a vallást szigorúan kettéválasztó törvényekkel. De a vallási elemek kétségkívül nagyobb hangsúlyt kapnak a török kormány retorikájában és cselekvéseiben, mint korábban bármikor. "Az állam feladata a vallásos generációk felnevelése", az "egy nemzet, egy ország, egy állam és egy vallás" kijelentések megfelelni igyekeznek az Erdogant megválasztó tömegek véleményének. Ráadásul ezek a vélemények mindig is ott szunnyadtak a török emberekben az 1923-as államalapítás óta, csak az erről szóló diskurzus folyamatos ellehetetlenítése – katonai puccsok, a szekularizmus állandó védelme – következtében az iszlámmal kapcsolatos kérdéseket a szőnyeg alá söpörték. A magát konzervatív demokratának, semmint iszlamistának valló Erdogan így nyugodtan nyúlhatott a valláshoz mint mozgósító erőhöz.  Ezzel részben a szekuláris hadsereg hatalmát is tesztelte. A  több mint 10 éve hatalmon lévő török politikus folyamatosan visszaszorította a tábornokok beleszólását az ország ügyeibe, a 2007-es úgynevezett "e-puccsot" is sikerült elhárítania.

Az isztambuli Nagy Bazár: már nem csak a szőttesek a legfőbb exporttermékek

AFP / Manuel Cohen

A legfőbb érdekesség, hogy a gazdasági és a társadalmat érintő reformok jelentős része összhangban van az uniós csatlakozási kritériumokkal. A demokratikus jogok bővítése, az emberi jogok nagyobb tiszteletben tartására irányuló erőfeszítések, a török jogrendszer EU-s megfeleltetése egyfelől kivívták a török üzleti közösség, liberális értelmiség és pragmatikus középosztály szimpátiáját – az EU-éval egyetemben –, a gazdasági növekedés gyümölcseit pedig bizonyos részben a szegényebb rétegek is élvezhetik. Olcsóbb lakhatás és egészségügyi ellátás, a hátrányos helyzetű fiataloknak ösztöndíj-lehetőségek, a szegényebb városrészek infrastruktúrájának javítása, valamint a kurd és nem muzulmán kisebbségek jogainak biztosítása is szerepel a kormányzati intézkedések között. A  társadalmi egyenlőtlenségek ugyanakkor az erőfeszítések ellenére egyáltalán nem csökkentek. A bővülő török gazdaság ráadásul nehezen tud lépést tartani az ország komoly tempóban bővülő népességével (2004 és 2010 között évente 1,3 százalékkal nőtt Törökország népessége).

A kemalista körök eközben félve tekintenek az AKP politikájára, mivel szerintük a reformok csak arra szolgálnak, hogy a párt bebetonozza magát a hatalomba, és iszlamista irányvonalat erőltessen Törökországra (ilyen például a fejkendőviselés tilalmának informális eltörlése). A török alkotmánybíróság ugyanakkor nem talált fogást az AKP-n, nem tudták érdemben bebizonyítani, hogy "titkos agenda" lenne a háttérben, és iszlamista hatalomátvételre törekedne az ankarai kormány.

Most akkor EU-tagok lesznek a törökök?

Az iszlamista vádakat, ha nem is olyan mélységig, mint a kemalisták, de egyes uniós tagállamok – pl. Ausztria vagy Németország – is osztják. Esetükben azonban maga a vallás a kulcskérdés. Idén lesz 50 éve, hogy Törökország társulási egyezményt kötött Európával. És bár a tagjelölti státust a törökök 1999-ben megkapták, illetve folynak a csatlakozási tárgyalások, az ország iszlám identitása a keresztény Európa ideájától távol áll. A törökök ugyanakkor úgy gondolják, hogy több köti őket össze Európával, mint amennyi elválasztja. Ráadásul a Balkán egyes államai, melyek EU-tagságra aspirálnak, ugyanúgy muszlimok, mint ők. 

A  törökök uniós csatlakozásának (amit 2023-ra szeretnének elérni) mégsem vallási, hanem gazdasági jellegűek a fő akadályai. Bár Törökország az utóbbi években szédületes gazdasági teljesítményt mutatott be, uniós tagként még mindig az EU egyik legszegényebb tagállama lenne, ahová – méreteiből kifolyólag – óriási mennyiségű fejlesztési forrást kellene önteni. Ezen pénzösszeg kiutalását a gazdasági válság gyötörte fejlett uniós államok kormányai nehezen tudnák saját közvéleményüknek megmagyarázni, mivel nem egy Horvátország méretű uniós tagállam csatlakozna a közösséghez, hanem egy Németországnál kétszer nagyobb, és majdnem akkora népességű országgal bővülne az EU. Törökország Európa egyik legfiatalabb népességével is rendelkezik, akik közül sokan otthon is alig találnak munkát. Az egységes Európába belépve pedig a munkavállalás feltételei – bár a korlátozások egy ideig fenntarthatóak lennének – lényegesen könnyebbé válnának.

A törökök belépése esetén az EU döntéshozatali mechanizmusa is megváltozna. Szavazati súly szempontjából kapnánk "még egy" Németországot, így teljesen át kellene értékelni, hogyan szülessenek a döntések a közösségen belül. Törökország felvételének a britek a nagy barátai, mivel ők egy lazább EU-t látnának szívesen, és kétségtelen, hogy egy másik nagy szereplő belépésével a mélyebb integráció egy darabig parkolópályára kerülne. A török csatlakozás elhúzódása azzal a veszéllyel járhat, hogy a török külpolitika és gazdasági terjeszkedés irányvonalai olyan "réseket" keresnek, ahol könnyebb átjárást találnak, így a hatalmas török piac kiaknázásából Európa kevésbé részesülhet. A védelmi politikáról nem is beszélve: a törökök NATO-tagok – ez a szír polgárháború kapcsán jól is jön –, de annak, hogy az atomhatalmi álmokat kergető Iránnal egyre bővül a török kereskedelem mértéke, a nyugati államok egyáltalán nem örülnek.

A török "soft power"

A törökök mindezzel kevésbé foglalkoznak, nyugodtan haladnak a kijelölt úton. Ehhez olyan eszközöket is igénybe vesznek, melyekre nem is gondolnánk. Erre az egyik legjobb példa a török szappanoperák áradata (az Egyesült Államok után Törökországban készül a legtöbb sorozat). Kazahsztántól a Perzsa-öböl országain át egészen a Balkánig emberek milliói tapadnak esténként a tévékészülékek elé, hogy az ottomán történelmet megidéző vagy az isztambuli elit történeteit ismertető sorozatokat nézzenek. A sorozatok török nézőpontból mutatják be a történelem egy adott szeletét, az elit csillogó-villogó életét felvillantó filmek pedig a török gazdaság nagyságát igyekeznek hangsúlyozni. Egyes arab országokból a sorozatoknak is köszönhetően dinamikusan növekszik a beutazó turisták száma, évente két számjegyű emelkedést produkálva. 

A kulturális kapcsolatok területén kiemelkedő szerepe van az oktatásnak, Bosznia-Hercegovinában például török finanszírozású egyetem is működik, a Balkán egyes államaiban a török állami segélyszervezet ad pénzt műemlék épületek, minaretek, dzsámik felújítására. Albániában a törökök szervezik az albánok mekkai zarándoklatát, a hádzsot is. Ezenkívül számtalan egészségügyi beruházás, felújítás is szerepel még a listán. A törökök így biztos barátokra tesznek szert a számukra fontos régiókban: miután a Balkán államai biztosan uniós tagállamokká válnak, a Törökország iránt barátsággal viseltető államok már az EU berkein belül támogathatják a török érdekeket. De a többi régióban is olyan kapcsolatokat építenek ki, melyek fontos szereplőkké teszik őket: egyre inkább számolni kell a törökökkel a régiós és globális politikai parketten.