Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nagyjából 2000 milliárd forinttal kevesebb uniós pénzre számíthat Magyarország 2014 után. Bár ez mellbevágóan hangzik, a csökkentés erősen valószínűsíthető ténye önmagában nem feltétlen probléma – már ha a forrásokat nem úgy használjuk fel, mint eddig. Magyari Donát közösségi- és fejlesztéspolitikai szakértő írása.
Kevés szó esett eddig az Európai Unió új, 2014 és 2020 közötti költségvetésének tervezési időszakáról és amiről szó esett, leginkább arra vonatkozott, hogy jóval kevesebb kohéziós forráshoz juthat Magyarország, mint a jelenlegi költségvetési ciklusban, és hogy ezt Orbán Viktor nem hagyhatja annyiban.
A csökkentés (valószínűsíthető) tényén túlmenően nem igazán beszéltünk az okokról és az előttünk álló költségvetési időszak valódi tétjéről. Pedig magyar és európai adófizetőként is ez lenne a lényeg.
Nem meglepetés
Az, hogy a Magyarország számára elérhető kohéziós források várhatóan csökkenni fognak, igazán senkit nem érhet váratlanul. A kedvezményezett országok által lehívható kohéziós támogatások felső határát a GDP arányában adják meg. Magyarország recesszióban van, és az Európai Bizottság következő évekre vonatkozó növekedési prognózisa sem túl derűlátó az uniós térségre nézve. Mivel a gazdasági növekedés a támogatások bővítését nem igazán teszi lehetővé, új teljes jogú tagként viszont képbe jön Horvátország is, a jelenlegi ciklushoz hasonlóan bőkezű kohéziós politika folytatása eleve nem volt várható.
A másik alapvető ok, hogy a kohéziós támogatások felső, a GDP százalékában megjelölt határait is a nettó befizető országok drasztikusan csökkenteni akarják. Emiatt az ország a legutolsó módosítás alapján már akár közel 7 milliárd euróval (nagyjából 2000 milliárd forinttal, a jelenlegi támogatások negyedével) kevesebb felzárkóztatási forrásra számíthat 2014 után. Bár ez elsőre kétségkívül mellbevágóan hangzik, a csökkentés erősen valószínűsíthető ténye önmagában nem szükségszerűen probléma – amennyiben a 2014-től rendelkezésre álló források felhasználását illetően jó döntések születnek.
Hogyan (ne) lobbizzunk?
Ami a keretköltségvetést illeti, most már a harmadik költségvetési periódus kialakítása zajlik, amelyben Magyarország érdemben részt vesz, bár 2002-ben még értelemszerűen csak tagjelöltként ülhetett a tárgyalóasztalnál. Így már temérdek tapasztalatunk van, hogy miképp éri meg tárgyalni, és azt is testközelből követtük, hogy menetközben hogyan módosult az uniós döntéshozatal.
2002-ben a keserű szájízű 2002-es Koppenhágai EU-csúcson a tagok és a tagjelöltek között kemény vita alakult ki a gazdák mezőgazdasági támogatásáról, és mivel a tagjelölt országok nem tudtak következetesen egységes álláspontot képviselni, a kisebb és gyengébb országok jártak kicsit rosszabbul.
A jelenlegi uniós keretköltségvetéséről szóló 2005-ös Londoni EU-csúcson tagországként már a magyar delegáció (is) sűrűn fenyegetőzött vétóval, végül a közösségi felzárkóztatási alapokból arányaiban az egyik legjelentősebb csomagot sikerült kiharcolni – és ma azt látni, hogy szinte heti szinten vetődik fel, sikerül-e felhasználni ezeket a fejlesztési forrásokat.
Barátaink, a „Kohézió barátai”
A menetrend világos: az EU Általános Ügyek Tanácsa 2012. július 24-i ülésén tárgyalta a módosított Európai Bizottsági javaslatot, ami a következő, 2014 és 2020 közötti időszakra szóló EU-keretköltségvetést (Multiannual Financial Framework – MMF) határozza meg. A cél az, hogy még 2012 év vége előtti EU csúcson megegyezés szülessen a tagállamok között.
A tervek szerint a ciprusi elnökség alatt lezáruló tárgyalások várhatóan mások lesznek. Egyrészt korábban jellemzően a nagy tagországok elnökségi ideje alatt születtek meg a lényegi döntések, a jelenleg hatályos lisszaboni szerződés miatt azonban most már kisebb a jelentősége az EU elnökségnek.
Másrészt talán sikerül eljutni a gyenge vagy éppen erős tagállami, de alapvetően egyéni érdekképviselet szintjéről a hasonló helyzetű tagállamok összefogásán és együttműködésén alapuló érdekérvényesítésig. Erre utal, hogy közös álláspontot fogalmazott meg a „Kohézió Barátai” elnevezésű,14 tagállamot (a 2004 után csatlakozó kelet-európai államok, Görögország, Portugália és Spanyolország), valamint a tagjelölt Horvátországot tömörítő országcsoport.
Ezeknek az államoknak az a célja, hogy ne csökkenjen az uniós költségvetés jelenleg 35 százalékát kitevő felzárkóztatási támogatás keretösszege – azt persze elismerik, hogy a felhasználás hatékonyságát javítani kell.
A fő kérésekről határozó politikai szintű tárgyalások mellett természetesen a felhasználást szabályozó jogi-eljárási ügyek kidolgozása is zajlik. Értelemszerűen még sok a nyitott kérdés, de az már a tavalyi év folyamán előterjesztett indító Bizottsági javaslatból is látszott, hogy jelentős változások lesznek. Nő az eredménykényszer, a felzárkózási célok teljesülésének ellenőrzése szigorúbbá válik, és például Magyarország nem számíthat akkora forrásokra, mint a maga nemében egyedülálló 2007-13 közötti időszakban.
„Kaptatok már eleget!”
A következő időszakról szóló EU-keretköltségvetést – ahogyan a korábbi több éves pénzügyi keretek megtárgyalását is – a nettó befizetők és a nettó kedvezményezettek közötti kompromisszum fogja meghatározni. Az euróövezeti válság kezelése rengeteg pénzt elvitt, és úgy látszik, hogy a nettó befizetők elérkeztek szolidaritásuk határáig. Ezt külön hangsúlyossá tesz az a tény, hogy az euró periféria országai voltak a legnagyobb kedvezményezettjei a felzárkóztatási politikának.
Emellett azzal is érvelhetnek, hogy Horvátország jövőre esedékes csatlakozása is hatással van az uniós költségvetésre,és hogy a korábbiaktól eltérő növekedési statisztikák és előrejelzések is a csökkentés irányában hatnak. A tárgyalások során pedig már most is sokszor elhangzott az érv, hogy a kedvezményezett tagállamok nem tudják felhasználni a strukturális és kohéziós forrásokat, ezért szükségtelen ezen a szinten fenntartani a felzárkóztatási politikák finanszírozását.
A végső megállapodás értelmezésében azonban ne csupán azt nézzük, hogy önmagában mekkora elvi támogatási összegekhez sikerül hozzájutni, hanem legalább annyira kulcsfontosságú, hogy ezeket a forrásokat fel tudjuk-e használni az ország felzárkóztatásához.
Sajnálatos módon az eddigi másfél költségvetési periódusban nem sikerült lefaragni az EU-átlaghoz viszonyított lemaradásból és az országon belüli fejlettségi különbségek sem csökkentek, hanem inkább nőttek. Szintén további szempontként érdemes európai adófizetői szemszögből is vizsgálni: hogy a körvonalazódó javaslatok segítenek-e az EU megújulásában, a szinte minden területre kiterjedő krízis kezelésében és a globális helytállásban.
Elmaradt egyeztetés
Egy nemrég közzétett kormányhatározat értelmében nemrég megkezdődött az új Országos Fejlesztési Koncepció kidolgozása. Tanulva a 2004 óta eltelt két tervezési és végrehajtási időszakból, kiemelten hangsúlyos feladat lenne a parlamenti ciklusokon átívelő konszenzus kialakítása nem csupán a legmagasabb szintű, általános fejlesztési célokkal (pl.: munkahelyteremtés, növekedés), hanem a konkrétabb részterületek, beruházási prioritások meghatározásával kapcsolatban is.
Ezáltal csökkenhetne a kockázata annak, hogy a kormányzati-önkormányzati szintek között a célrendszerek egy esetleges kurzusváltás esetén megváltozzanak, és hogy a hosszú, 7+2 éves megvalósítási ciklus közben jelentősen újra kelljen hangolni a prioritásokat. (Egyébként ez utóbbi 2010-ben is csak részben sikerült, hiszen a pályázati konstrukciókat és az ún. kiemelt projekteket csak korlátozott mértékben lehetett új irányba állítani.) Tehát érdemi, strukturált társadalmi egyetértés és egyeztetés szükséges, kérdés, hogy a szereplők mennyire nyitottak erre.
Ahol megkezdődött az ágazati stratégia kidolgozása a 2014-től elérhető források lehívásának előkészítésére (mint például a Nemzeti Közlekedési Stratégia (NKS) esetében az NFM kezdeményezésére 2011-ben), ott is az figyelhető meg, hogy a szűken vett ágazati, szektorális megközelítésen nem sikerült túllépni, hatékony és szélesebb körű társadalmi párbeszéd még nem tudott kialakulni.
A tervezéskor az elért vagy épp nem ért eredményeket is figyelembe kell venni. Neuralgikus terület például a foglalkoztatás bővítésének támogatása: az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelentése alapján, hiába állt 2004 és 2010 között mintegy 1850 milliárd forint hazai és uniós forrás rendelkezésre, mégis romlott a foglalkoztatási ráta Magyarországon. Így a felhasználható összegek nagyságrendjénél sokkal fontosabb kérdés, hogy milyen hatásos fejlesztéspolitikai eszközöket lehet kialakítani.
Nem kell külön rendszer
Az uniós fejlesztési politikától joggal lehetne számon kérni azt a modernizációs hatást, melyet a pénzek közvetítésén keresztül egy tagállam közigazgatására kellene gyakorolnia. A már többször megreformált, központosított támogatáselosztási- és közvetítői rendszer a hazai államigazgatási folyamatoktól máig elkülönült rendszer maradt. Sőt, jelenleg is hallani olyan szakértői véleményeket, hogy ezeknek a pénzeknek a kezelésére külön rendszer kell.
A legjobb gyakorlatok viszont azt demonstrálják, hogy az EU által biztosított támogatások felhasználása akkor éri el célját, ha érdemi szinergiák alakulnak ki az érintett közigazgatási mechanizmusokkal és azok szerves részévé válnak. Természetesen az elmúlt időszakban némi szakpolitikai koordináció megfigyelhető volt, de ez alapvetően csak azért történt, mert gyakorlatilag nem áll rendelkezésre hazai költségvetési forrás. Így viszont muszáj figyelembe venni a fejlesztési programokon keresztül érvényesülő EU prioritásokat.
Mire figyeljünk a tárgyalások után?
A pénzügyi keretről szóló tárgyalások lezárultával bizonyosan számíthatunk a hangzatos "győzelmi" jelentésekre, hogy mit és mekkora támogatási szintet sikerült megőrizni és mit nem hagytunk elvenni. Ugyanakkor leginkább arra érdemes figyelni, hogy tanulunk-e a korábbi tapasztalatokból, és milyen tudatosan készítjük elő a 2014-től életbe lépő támogatási-finanszírozási rendszereket, melynek köszönhetően sikerül-e minőségi változást elérni. Lesz-e gyorsabb, hatékonyabb, jobb intézményrendszer.
Emellett pedig végre abban kellene mérni az uniós támogatások értelmét, amiről szólnak: érdemi módon elindítható-e a még mindig kihívást jelentő gazdasági és regionális felzárkozási folyamat, és hogy a döntéshozók felismerik-e a hosszabb távú, stratégiai gondolkodás jelentőségét.
A kormányra hiába számít, aki korszerűsítené az otthonát, de akad pár lehetőség
Nehéz helyzetben van a költségvetés, ezért a kormány a falusi csok és a babaváró kivételével kivezette az ingatlancélú támogatásokat. Az uniós helyreállítási alapból esetleg még sor kerülhet mintegy 20 ezer ingatlan felújítására. Mindenki másnak maradnak a piaci megoldások.
