A fontosabb brit lapok egyike sem szentelt nekrológot a múlt héten elhunyt Norman Macrae emlékének, pedig kevés újságíró gyakorolt olyan nagy hatást a világra, s volt annyiszor igaza, mint neki – írja volt főszerkesztő-helyettesére emlékezve a The Economist. A gyászjelentések elmaradása nem csak a tekintélyes gazdasági lapra jellemző szerzői anonimitással magyarázható, hanem Macrae legendás szerénységével is. Pedig Macrae azon kevés újságíró közé tartozott, akik felveszik a versenyt koruk legjobb koponyáival.

Norman Macrae. Az el nem ismert óriás

AP

Macrae 1949-ben csatlakozott az Economisthoz és 40 évig dolgozott a hetilapnál, ebből 23-at főszerkesztő-helyettesként. Milton Friedman közgazdászhoz hasonlóan a szabad piac lelkes híve volt, nagyon korán megjósolta a Szovjetunió összeomlását, mindenki más előtt „fedezte fel” Japánt, megjövendölve, hogy a lenézett háborús vesztesből ipari nagyhatalom lesz. A The Economist szerint újságíróként elsőként boncolgatta azt is, hogy az internet – a gigantikus adatbázisokhoz való hozzáférés – át fogja formálni az egész világot.

A The Economist legendás alakjára a HVG 2001-ben megjelent cikkével emlékezünk.

Két férfi, egy eset

„Harminc év múlva megszűnik az állami tulajdon, a világ belátja, hogy csak a privatizált gazdaság életképes” - jövendölte éppen tíz évvel ezelőtt lapjában a londoni The Economist gazdasági hetilap akkori főszerkesztő-helyettese, Norman Macrae. A „magyar ügyekben” is jártasnak számító közgazda elméletében felvillant Liska Tibornak, a szocialista gazdálkodás egyik sokat vitatott hazai reformerének egy-egy elgondolása. Bár időközben a történések cáfolni látszanak az egykori jövendölést, ne feledjük, a prognózisban jelölt harminc esztendőből csupán tíz telt el.

„A 2020-as amerikai elnökválasztásokon már abszurditás lesz, hogy az Egyesült Államokban csak a Republikánus és a Demokrata Párt állít jelölteket. Versenybe szállnak velük a »szerződéses« üzleti csoportosulások, amelyek kész kabinettel indulnak harcba a voksokért, s megígérik, hogy soha nem emelik 10 százalék fölé az adókat, mégis hatékonyabban kormányoznak, mint a profi politikusok. Ezt szerződésben vállalják. Az idő szerint már rég magánkézben lesznek az egymással versenyző, jobbnál jobb iskolák, a kórházak, a börtönök. Végül a kormányzást is privatizálják” - írta a The Economist főszerkesztő-helyettese, Norman Macrae lapjának 1991-es karácsonyi számában.

Ha valaki a fentiekben a magyar közgazdászkörökben akkoriban már vagy negyedszázada hol megváltóként, hol revizionista mumusként emlegetett Liska Tibor nézeteire ismert rá, nem tévedett nagyot. Macrae már 1983-ban, Marx halálának századik évfordulóján is azt írta: „A különc Liska feltalált egy olyan szocializmust, amelyről intelligens fiatalok azt hiszik, hogy nagyobb boldogságot hoz az emberek életébe, mint a kapitalizmus... Én magam nem vagyok meggyőződve róla, hogy a vállalkozói szocializmus valaha is legyőzi az egyszerű magánvállalkozáson alapuló kapitalizmust, de abban igen, hogy ez az egyetlen működőképes szocializmus” - írta a brit szerkesztő, aki egyébként a hetvenes években éppen hogy a szocialista gazdaság elkerülhetetlen bukásának egyik legfelkészültebb hirdetője volt. „Egyik könyvemben már azt jósoltam, hogy 1989 karácsonyán leomlik a berlini fal. Néhány hónapot tévedtem, ma is restellem” - tekint vissza ma a HVG kérdésére válaszolva, a közben nyugdíjassá lett brit zsurnaliszta botlásaira és találataira.

Kétségtelen, az évente legfeljebb egy-két publikációjával is mindig vihart támasztó szerkesztőnek kijutott ebből is, abból is. „Ha jól tudom, Macrae találta ki a privatizáció szót. Mindig olyasmiket mondott ki, amiket mások teljesen elképzelhetetlennek tartottak. Már harminc évvel ezelőtt is morgott, miért nem adják magánkézbe az államosított szénbányászatot, acélipart, telefóniát. Kollégái csak legyintettek... Aztán egyszer csak bekövetkezett mindez” - emlékszik a nagy „bemondások” egyikére Daniel Franklin, az Economist Intelligence Unit kiadói igazgatója.

Az idén 78 éves Macrae Wimbledon egy előkelő nyugdíjasotthonában él. „Szénbányászat, vasút, áramtermelés - ezt már mind privatizálták. Igaz, a vasutat nagyon rosszul, magánmonopólium lett az állami monopóliumból. Most megint kormányzati ellenőrzés alatt működik, egyre többet kénytelen költeni rá az állam” - csinál kasszát az általa körvonalazott három évtized eddig eltelt harmadáról. Majd félig emlékezetből, félig olvasva felidézi az általa egykor elképzelteket: „Az iskolák privatizációja a bonrendszerrel kezdődik el. Az iskolák csakis a diákjaik arányában részesedhetnek az anyagi javakból. Minden szülő annak az iskolának adja le a bonját, amely neki tetszik, ahová a gyermekét beíratja. A szülőket ügynökök vezetik körbe a választható tanintézetekben, amelyek versengeni fognak értük. A hátrányos helyzetű gyermekek bonja többet ér majd, vagyis ha az iskola őket is elvállalja, jobban jár.” De javasolt más, ma már nem is annyira szentségtörőnek számító dolgokat is: „Miután a börtönök bizonyítottan csak visszaeső bűnösöket gyártanak, ezeket az intézményeket vállalkozóknak kell működtetniük, akik csak akkor jutnak pénzhez, ha az elítéltek a szabadulásuk után nem követnek el újabb bűncselekményeket.” Meg azt, hogy „2010 körül a helyhatósági választásokon nem politikusok, hanem multinacionális közművállalatok indulnak majd, amelyek azon versengenek, hogy minél kevesebb adóból minél hatékonyabban működtessék a városokat. Ha nem teljesítik, amit ígértek, független bíróság fogja őket arra kényszeríteni, hogy fizessék vissza a beszedett adót.”

De volt ennél merészebb is: megjósolta a hadsereg privatizációját. S bár ma már furcsán hangzik, hogy 2015-re a NATO és a Varsói Szerződés összeolvadását jövendölte, ha belegondolunk, hogy mostanában orosz tankok és amerikai rakéták brit harcosokkal szövetkezve „egy oldalon” lőnek Afganisztánban, valamilyen mértékben elismerhetjük a találatot. Arra a közbevetésre pedig, hogy manapság azért brit földön sem privatizációról, hanem modern jóléti gondoskodó államról beszélnek, csak szörnyülködik: „Teljes képtelenség, ami most folyik. Kitört a kergemarhakór, és az állam többet fizet a gazdáknak, hogy gyilkolják le az állatokat, mint amennyiért el lehetne adni őket. A farmokat jó áron értékesíteni lehetne, ha engednék parcellázni és beépíteni, ehelyett védik a megművelhető területet. A mezőgazdaságot abba kellene hagynunk. Irtózatosan sokat költ rá az állam, az élelmiszer pedig sokkal drágább, mint ha importálnánk” - füstölög.
Szívesebben beszél azokról az évekről, amikor ezek a gondolatok még csak fogalmazódtak benne. Például 1983-ról, amikor Liska Tibor meghívta Budapestre.

„Magyarországon a múlt héten az állami televízió, az állami rádió, négy napilap újságírója készített interjút velem. A rögzített interjúkat mind le is adták, egyetlen zavaró körülményt leszámítva. Valahányszor Liska Tibor nevét említettem, azt kivágták” - jelentette lapjában már a helyszíni tapasztalatok alapján. A sajtóban éppen be-, a közgazdasági egyetemről pedig kitiltott Liska egyébként 1982 októberében kezdte szervezni Macrae budapesti fellépését, ám öt hónap alatt nem tudta elérni, hogy ehhez megfelelő termet kapjon. A kiküldött 2 ezer meghívón csak az időpont és egy telefonszám szerepelt, ezen lehetett érdeklődni. Végül az utolsó pillanatban Pulai Miklós - akkor épp az Országos Tervhivatal elnökhelyettese - szorított helyet a találkozónak a Magyar Kereskedelmi Kamara épületében. Liska jellegzetes humorával néhány évvel később ekképpen emlékezett a Macrae által róla is írtakra: „Macrae azt ígérte, ahogyan én élek, valószínűleg infarktust fogok kapni. Ez téves alábecslésnek bizonyult, mert két infarktust kaptam, nem egyet. Szóval még az Economist jóslatainak teljes pontosságában sem lehet mindig megbízni.”

„Budapesten állandó rettegésben éltem. Mindenhová Liska fuvarozott. Ám vezetés közben is állandóan magyarázott. Ha indulatba jött, felém fordult, elengedte a volánt, két kézzel gesztikulált, hiába kértem, hogy figyeljen a forgalomra - idézi fel ma az egykori találkozás vérfagyasztó részleteit Macrae. - Liskának nagyon sok mindenben igaza volt. Kisebb rendszerekben, például az oktatásban a gyakorlatban is alkalmazni lehetett volna az elméletét. Azt viszont túlzásnak tartottam, hogy a pénzteremtés az ember alanyi joga legyen, ne a központi bankoké. Ha nincs pénzügyi szigor, az infláció miatt szétesik a gazdaság” - tér vissza aztán mégis a normatív közgazdasági elméletek talajára.

Ez utóbbi megjegyzés jelzi, hogy Macrae és Liska persze sok mindenben vitatkoztak is. Macrae a magántulajdonon és a versenyen alapuló kapitalizmus híve volt, Liska a személyes társadalmi tulajdonon alapuló társadalom megteremtéséről álmodozott. Egy olyan világról, ahol - közkedvelt példájával élve - „nem azé a föld, aki megműveli, hanem az művelheti meg, aki a legeredményesebben teszi”. Macrae mindig a fő közgazdasági áramlatokon belül maradt, Liska kilépett ebből a körből. De ismerve Nagy-Britannia bürokráciáját, a pénzelnyelő állami vállalatokat, a versenyt megbénító központi újraelosztást, biztosan egyetértett Liskával, amikor az a - meglehet másféle - „állami osztogatást-fosztogatást” emlegette. Ám valószínűtlen, hogy a magántulajdon nélküli vállalkozás Liska által megálmodott világával - amelyben a vállalkozók licittel jutnak hozzá a vagyon működtetésének lehetőségéhez, de az nem lesz az övék - azonosulni tudott volna.

Amiben pedig tévedett: nem Liska rendszere bizonyult az egyetlen működőképes szocializmusnak. Hanem az sem. Igaz, ki sem próbálták. „Gorbacsov még Liskánál is bátrabb volt. Liska meg kívánta reformálni a szocializmust, Gorbacsov pedig megszüntette” - búcsúzik Macrae. Voltaképpen elégedett: a tervgazdasággal így is nagyjából az történt, amire számított. Nagy-Britanniának pedig még két évtizede van, hogy az ő jóslatai alapján - vagy másképpen - valahogyan boldoguljon.

Farkas Zoltán