A világ első tőzsdéjét 1602-ben Amszterdamban alapították, s nem sokáig (rövidke 35 évig) kellett várni, hogy beüssön az első krach. A hollandok nem ismerték a tőzsdei őrület és pánik fogalmait, semmiféle tapasztalásuk nem lehetett róluk. (Nem mintha ez megmenthette volna őket, hiszen hasonló menetrend szerint kialakuló válságok azóta is voltak, a legutóbbit hatásait most is nyögjük.) Így gyanútlanul sétáltak bele a gyors meggazdagodás és a hírnév reménye által kifeszített csapdába. Akkoriban a természet és a szépség iránti rajongás szinte kötelezőnek számított a vagyonosabb társadalmi rétegekben, s a vágyott és megszerzendő dolgok között az egzotikus növények különleges helyet foglaltak el. Sokaknak volt üvegházuk, ahol botanikai ritkaságokat neveltek féltő gonddal. A tulipán pedig hamarosan e melegházak arisztokratája lett, s egy-egy nehezen fellelhető példány hagymája csillagászati összegekért cserélt gazdát.

A tulipán elnevezés a török nyelvből származik, a szó a turbán egyik fajtájára utal. A virág a XVI. század közepén jelent meg Európában. Conrad Gesner, akinek közismertségét köszönheti, így számolt be róla azután, hogy 1559-ben először meglátta a tulipánt a gazdag és növénykülönlegességek gyűjtőjeként ismert Herwart tanácsos augsburgi kertjében: „apró álom, amely különleges izgalomba hozza a világot”.

Semper Augustus, a tulipánok királya. Bódító szépség © Wikipedia

A tulipánhagymákat ennek az úriembernek egy konstantinápolyi barátja küldte, s igen borsos árat fizetett értük. A tulipán divatja lassan terjedt, hiszen például Angliába csak 1600-ban jutott el, s Hollandiában is jó hét évtized kellett hozzá, hogy feljusson a népszerűség csúcsára. Igaz, akkor őrült roham indult meg a növények birtoklásáért, s már nemcsak a leggazdagabbak, hanem a közép- és kispolgárok, kereskedők, boltosok, iparosok is hajlandók voltak esztelen összegeket kifizetni a szaporításhoz szükséges hagymákért. Az eseményeket feldolgozó angol történész, Charles Mackay 1841-ben kiadott munkájában (Extraordinary Popular Delusions and the Madness of Crowds) tudni véli, hogy egy ismert haarlemi kereskedő például a vagyona felét adta oda egyetlen tulipánhagymáért, s ettől nem profitot remélt, csupán szerette volna, ha a ritka fajta tulipán lenne üvegházának dísze.

A tulipánmánia 1634-ben annyira elhatalmasodott a hollandokon, hogy a hagyományos iparágakat kezdték elhanyagolni, s tömegek próbáltak megélhetést teremteni maguknak a virágkereskedelemben. Ahogy az őrület fokozódott, az árak is egyre magasabbra emelkedtek. Sokakról tudni, hogy egész vagyonnak megfelelő 100 ezer guldent fektettek mindössze negyven tulipánhagymába. Egy idő után arra kényszerültek, hogy a hagymákat súlyuk alapján értékesítsék. A mértékegység, a „perit” egy gabonaszem súlyánál is kisebb egység volt. Az Admiral Liefken fajta 400 perit súlyú hagymája 4400, a Childer 106 peritje 1615 guldent ért. Az Admiral Van der Eyck 446 peritjéért 1260 guldent adtak, a legdrágább Semper Augustus 200 peritje pedig 5500 guldent kóstált. Hogy mekkora pénzekről is volt szó, azt érzékeltesse egy lista, amely összesen 2500 gulden értékű árut sorjáz:

Áru	gulden
2 last (1 last kb. 2 tonna) búza	448
4 last rozs	558
4 hízott ökör	480
8 hízott disznó	240
12 kövér birka	120
2 nagy hordó (kb. 500 liter) bor	70
4 tun (1 tun kb. 950 liter) sör	32
2 tonna vaj	192
1000 font (1 font kb. 0,5 kg) sajt	120
1 teljes ágy	100
1 teljes öltözet ruha	80
1 ezüst ivókupa	60
Összesen	2500

Mackay beszámolója szerint a Hollandiába érkező, s a tulipánlázról mit sem tudó utazók nagy bajba keverhették magukat óvatlanságukkal. Egy tengerész például – a hazatérte után nem sokkal – egy gazdag kereskedő házában fordult meg, ahol az étekül felszolgált vörös hering mellé elfogyasztott egy furcsa kinézetű hagymát, amelyet a házigazda asztalán talált. Nem sejthette, hogy egy 3 ezer gulden értékű Semper Augustust csemegézett el jóízűen. Miután fény derült a világ egyik legdrágább étkezésére, bizonnyal elkeseredett a szája, mert a kereskedő bűncselekmény elkövetése miatt feljelentette, s a szegény ördög hónapokig börtönben raboskodott, míg szabadon nem engedték.

Egy másik esetben egy angol amatőr botanikus vendégeskedett szintén egy gazdag holland kereskedőnél. A melegházban meglátott egy tulipánhagymát heverni, s nagyon elfogta a kíváncsiság, vajon miképpen fest a belső szerkezete. Ezért egy oltókéssel a hagymát héjaira bontotta, rétegről-rétegre meghámozta. Amikor a hollandus meglátta vendége „tudományos erőfeszítéseit”, azonnal kérdőre is vonta.

- Mit művel uraságod? – kérdezte.
- Meghámozok egy különös hagymát – válaszolta a botanikus.
- Ez egy Admiral Van der Eyck! – sziszegte a hollandus.
- Köszönöm – udvariaskodott az angol.

Viceroy. Alkirályi pompa © Wikipedia

De házigazdája nem nyugodott meg, s a magisztrátus elé rángatta, ahol börtönbe utalták, s ott is tartották mindaddig, amíg nem adott garanciát a 4 ezer guldenes kár megtérítésére.

A különleges tulipánok iránti kereslet 1636-ban olyan magasra hágott, hogy a kereskedésüket bevezették a tőzsdére Amszterdamban, Rotterdamban, Haarlemben, Leydenben, Alkmarban és Hoornban. A tulipánkereskedők ettől fogva már nem sokat törődtek a szépséggel, hanem a tulipánrészvények esésére és emelkedésére spekuláltak. (Erre többek között az adta a lehetőséget, hogy a tulipán hagymája csak 7-12 év után kezd virágokat hajtani, ami persze szinte kínálja, hogy határidős üzleteket kössenek rá.) Európa leggazdagabbjai a Zuiderzee partján gyülekeztek, a hollandok tömegei pedig függetlenül anyagi, társadalmi és foglalkozásbeli helyzetüktől pénzzé tették a vagyonukat, hogy virágokba fektethessenek. Külföldről nemkülönben rengeteg pénz áramlott az országba. Ez felverte az ingatlanárakat, a lakhatási költségeket, az élelmiszerek és szolgáltatások árait. Eközben a tőzsdei virágkereskedés olyan kiterjedtté és intrikussá vált, hogy szükség volt külön jogszabályt alkotni a dealerek tisztességes viselkedésének meghatározására. A kisebb városokban, ahol nem működött tőzsde általában a legnagyobb vendéglőkben tartották az árveréseket. Ezeken az „ebédeken” néha két-háromszáz ember is részt vett.

Az okosabbak és a jól informáltak persze tudták, hogy ez az őrültség nem tarthat örökké, s előbb-utóbb valakiknek veszíteniük kell. Így a gazdagok már nem vettek többé tulipánokat a szépség kedvéért, hanem csak a vaskos haszon reményében. De ahogy csökkent a fizetőképes kereslet az extra drága hagymák iránt, a piac előbb lassú, majd egyre gyorsabb esésbe kezdett. Az összeomlás 1637 februárjában következett be. A hat hétre kötött határidős ügyletek esetében például megesett, hogy a 4000 guldenre tartott Sempers Augustusok értéke 1500 guldenre töpörödött. A vásárló pedig megtagadta – erre lehetősége volt – a különbözet kifizetését. A helyzet pedig egyre csak romlott, s Hollandia-szerte ezrek és ezrek mentek tönkre, akik nem sokkal korábban krőzusi gazdagságukról szőttek álmokat.

A bukás hatalmas volt és igen fájdalmas. Különösen azok a befektetők szenvedték meg, jutottak szó szerint koldusbotra – és sokan voltak –, akik a fel-fellángoló harmincéves háborúban (amelynek 1621 és 1629 közötti úgynevezett dán-holland szakasza igen közelről érintette őket) összeszedett veszteségeiket akarták gyorsan és kevés erőfeszítéssel kompenzálni. A holland gazdaság hosszú ideig nyögte a következményeket, fizette a kapzsiság és ostobaság árát. Hosszú távon azonban a hollandusokat keserű tapasztalataik nem térítették el a virágokkal való foglalatosságtól, sőt meggyőződésük csak erősödött az évszázadok alatt abban, hogy a szépségre vágyó embereknek szükségük van a virágokra, ami emiatt nagy üzlet. És milyen igaz. Mostanság a holland virágágazat 3,5 milliárd eurós, majd ezermilliárd forintos forgalmat bonyolít le évente.

A tulipánpiac igen gyors összeomlására különféle teóriák születtek, többek között olyan közgazdasági nagyágyúk tollából, mint a Nobel-díjas John Kenneth Galbraith, aki a válságokról szóló 1990-ben megjelent könyvében (A Short History of Financial Euphoria) a tulipánválságot erkölcsi leckeként mutatta be. Peter M. Garber könyve (Famous First Bubbles: The Fundamentals of Early Manias) ennél mélyebbre ás, s (a virágpiacok történetének, áralakulásának elemzése alapján) azt fejtegeti, hogy a tulipánárak egészen addig racionálisak voltak (bármilyen magas összegekről lett is légyen szó), amíg professzionális kereskedők között alakultak ki. Például 1987-ben is előfordult, hogy komoly kereskedők 500 ezer dollárt fizettek egy újfajta tulipánért, mert jó befektetésnek tartották. A tulipánmánia azonban más volt: „Nem volt egyéb, mint egy értelmetlen téli ivójáték, amelyet egy pestistől meggyötört populáció folytatott a vibráló tulipánpiac igézetében” – írja Garber.

A legújabb magyarázattal Earl A. Thomson és Jonathan Treussard amerikai gazdaságtörténészek szolgáltak 2007-ben, a UCLA-n írott tanulmányukkal (The Tulipmania: Fact or Artifact?). Ők is arra kerestek magyarázatot, hogy mi okozza a piaci instabilitást, a tőzsdei buborékok kialakulását, mi váltja ki a csordaszellem működését, a többrétű egyensúlytalanságot és a hasonló gazdasági horrortörténeteket. Vizsgálódásuk szerint a holland tulipánmánia a történelem legszélsőségesebb példája az alapvetően irracionális spekulációs láznak.

Admirael van der Eyck. Nem a flottának, a pénztárcáknak parancsolt © Wikipedia

Az összeomlás közvetlen előzményét a holland virágcéh 1637 február 24-én meghozott döntése jelentette (ezt később a parlament is ratifikálta), amely megváltoztatta a „tulipán-szerződések” feltételeit. Az 1636 november 30-a után és a pénzpiac kora tavaszi újranyitása előtt írt szerződéseket átváltoztatta úgynevezett opciós megállapodásokká. A cél eredetileg az volt, hogy a határidős ügyletek vásárlóit arra kötelezzék, hogy az eladókat mindenképpen kompenzálják legalább a szerződött ár egy kicsi, de meghatározott százalékával.

E parlamenti dekrétum megjelenése előtt a tulipán-szerződést megkötő vásárló kénytelen volt megvásárolni a hagymákat. A változtatás után azonban, ha a piaci ár esett, akkor a vásárló választhatott az eredeti ár kifizetése, vagy a lemondási költség és büntetés megfizetése között. Ma terminológiával élve a jövőre vonatkozó egyezségeket (future contract) átváltoztatták opciós megállapodásra (option contract). E javaslat vitája már 1636 őszén elkezdődött, s a befektetők számára világossá vált, hogy elfogadása esetén az árak emelkedni fognak.

A dekrétum ugyanis lehetővé tette a szerződést kötő vásárlónak, hogy adott esetben a szerződéses ár 1/30-át – nagyjából 3,5 százalékát – kelljen csak kifizetnie. A spekuláns például szerződést köthetett 100 gulden értékben egy tulipánhagyma megvásárlására. Ha az ár emelkedett, akkor zsebre vágta a profitot. Ha az ár alacsony maradt, akkor 3,5 guldenért kiléphetett a szerződésből. Február elején az árak elérték a csúcspontjukat. A holland hatóságok ugyanis ekkor közbeléptek, s megállították a kereskedést az ilyen szerződések alapján.

Thomson azt állítja, hogy a tulipánhagymák kereskedelme a normális szinten maradt egészen addig, amíg a szerződéses feltételeket meg nem változtatták. Ekkor elszabadult a mánia, ami racionális válasz a kötelezettségek átalakulására. Azaz: „a szerződéses árak a tulipánmánia előtt, alatt és után figyelemreméltóan illusztrálták a piaci hatékonyságot.”

Magyarán a törvényalkotók jól vigyázzanak, hogy miféle szabályokat hoznak, s miféle gyakorlatot engedélyeznek, mert a piac bármikor lecsaphat. A világ (mi meg aztán különösen) az utóbbi hónapokban alapos leckét veszünk abból, hogy miféle virágokat hajthat az ostoba elbizakodottság meg a kapzsiság. Veszteségeinkre még annyi gyógyír sem lehet, mint a tulipánválság kárvallottjainak, hogy virágba borul egy tő (ugyan már elértéktelenedett, de mégiscsak gyönyörű) Semper Augustus vagy Admiral Van der Eyck.

MZ