Parragh László: Teszünk még egy kísérletet © Stiller Ákos

hvg.hu: A hírek szerint az üzleti élet befolyásos szereplői egyeztetésbe kezdtek az ellenzék vezetőivel, s a tárgyalások tényét hagyták kiszivárogni. Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy a gazdasági elit beleunt a kormánnyal való vitákba. Mit várnak e megbeszélésektől?

P. L.: Hogy a gazdasági élet és a politika szereplői találkoznak egymással, az egy nyugati típusú demokráciában normális. Amikor a választások után közvetlenül – 2006. április 23-án – megjelentettük a "Megállapodást a jövőnkért!" című kiáltványt, akkor azt mondtuk, hogy bárki jön, annak a költségvetést rendbe kell raknia, a reformokat meg kell csinálnia, a versenyképesség érdekében valamit tennie kell. Megírtuk a négy alappontot: államháztartási reformot, fenntartható gazdaságpolitikai pályát, egészségügyi reformot és adóreformot kértünk. Még nem tudtuk egészen biztosan, hogy kié lesz a hatalom, de azt mondtuk, hogy le kell ülni az érdekelteknek, mert párbeszédre van szükség. Erre sajnos politikai oldalról elég kevés fogadókészség mutatkozott, tulajdonképpen csak az SZDSZ volt relatíve nyitott. Most újra teszünk egy próbát, s ugyanazokat a célokat szeretnénk elérni.

hvg.hu: Eszerint abban bíznak, hogy az elmúlt két év kormányzási nehézségei ráébresztik a politikusokat, hogy a gazdasági élet érdekeit nem lehet figyelmen kívül hagyni?

P. L.: Ma van egy illúzió, hogy ha valaki kétharmados többségre tesz szert, azzal meg tudja oldani a problémákat. A kétharmadból gyorsan egyharmad lesz, mert ma egy populista közeg van, s nincs közmegegyezés azokban az alapdolgokban, amelyekről más országokban már egyezségre jutottak. Ma már látszik, hogy ott, ahol ez megtörtént – például Szlovákiában, ahol hallgatólagos paktumot kötöttek –, sikeresen haladhatnak tovább, ráadásul a fejlődés érdekében tett szociális engedmények kérdését sohasem vitték be a politikai színtérre. Amikor Dzurinda elvesztette a választásokat, akkor a reformokat nem csináltak vissza, hanem mentek tovább a korábbi úton. De Szlovéniát is említhetném, ahol ugyanazt a gazdaságpolitikát folytatják a rendszerváltás óta. A csehek pedig most csinálják ugyanezt.

Be kéne fejezni a rendszerváltást a gazdaságon kívül is © Stiller Ákos

hvg.hu: Jól értem, a megbeszélések egyik célja, hogy tudatosítsák: az ország csak a megegyezések mentén haladhat felfelé?

P. L.: Az egyik baj, hogy a magyar gazdaság duális gazdaság. Amikor a magyar gyáriparosokról beszélünk, akkor az nem ugyanazt jelenti, mint amikor a német gyáriparosokról van szó. A kamara nem akkora erő, mint Németországban vagy Ausztriában. S emiatt a befolyásolási képességünk kisebb. Ráadásul a multinacionális cégek befolyása a magyar gazdaságban igen nagy. Ezért fogtunk össze a Joint Venture Szövetséggel, az Amchammel, a Német-Magyar Kamarával, a Brit-Magyar Kamarával stb. De ezzel együtt sem vagyunk elég erősek. Másrészt hiányoznak azok a fékek és ellensúlyok a rendszerben, amelyek más nyugati országokban megvannak. Ezek nincsenek jogszabályilag sem megalapozva. Elég csak az Állami Számvevőszékre gondolni, amely számtalanszor figyelmeztetett, hangoztatta a kifogásait, de ettől a gazdaságpolitika nem változott, mert semmi sem kényszerítette rá.

A kiáltvány

A Megállapodást a jövőnkért! című kiáltványt közvetlenül a választások után, 2006. április 23-án 17 gazdasági érdekképviseleti szervezet (Amerikai Kereskedelmi Kamara, Francia-Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Informatikai Vállalkozások Szövetsége, Joint Venture Szövetség, Kanadai Kereskedelmi Kamara, Magyar Agrárkamara, Magyar Innovációs Szövetség, Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Magyar Közúti Fuvarozók Egyesülete, Magyar Üzleti Vezetők Fóruma, Magyarországi Brit Kereskedelmi Kamara, Magyarországi Olasz Kereskedelmi Kamara, Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége, Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara, Svájci-Magyar Kereskedelmi Kamara, Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége) írta alá azzal az elhatározással, hogy megpróbál megegyezést létrehozni a politikai oldalak között néhány fontos alapkérdésben. Amit kértek: Felelős és fenntartható gazdaságpolitikát! Államháztartási reformot! Szolgáltató egészségügyet!Versenyképességet növelő adóreformot! A felhívás azonban süket fülekre talált. Hamarosan napvilágra került az őszödi beszéd, elszabadultak az indulatok, jött a televízió ostroma, a tüntetések és rendőrattakok, s a két tábor szembenállása nemhogy mérséklődött volna, hanem már-már polgárháborús hangulatot idézett. Közben a társadalom kénytelen volt eltűrni a konvergenciaprogram elkerülhetetlen, de fájdalmas megszorításait. Az ország csak lassan jutott el odáig, hogy újra meg lehessen próbálni az óvatos lépéseket az egység irányába. A kiáltványt megfogalmazó szervezetek ezért nemrégiben egyeztetéseket kezdtek előbb a kormánnyal, majd az ellenzékkel. Visszavitték hozzájuk négy pontjukat, és ezúttal több megértést és felelősebb fogadtatást remélnek.

A számvevőszéknek is és nekünk is csak a jus murmurandi, a morgás joga maradt. Mi is elmondtuk számtalanszor, hogy nem lesz euró 2010-ben, hogy 10 százalék fölé mehet az államháztartási hiány, hogy az adóemelésre épülő konvergenciaprogram lehűti a gazdaságot stb. De ezek a gondolatok nem tudtak áttörni. Így 2006-ban hiába hangoztattuk a magunk szerény módján, amit ma biztosan keményebben mondanánk: hogy rossz irányba megyünk.

hvg.hu: A kormány (a 2006-os korrekciókra hivatkozva) nem osztja ezt a nézetet. Sőt, a minap a kormányszóvivő szokatlanul éles hangon utasította vissza az ön kritikáját, amelyet a konvergenciaprogram végrehajtásáról fogalmazott meg.

P. L.: Az 1,3-1,5 százalékos növekedés nem konvergencia. Az ott kezdődne, amit Bajnai Gordon mond, hogy uniós átlagnövekedés plusz legalább két százalék. Ami most van, az divergencia. A konvergenciaprogram számai gyakorlatilag rossz irányba mennek, kivéve a deficitet, ami csökken, és az nagy dolog. Az eredeti 2006-os programban lefektetettnél a GDP növekedése alacsonyabb, az infláció magasabb, a bérszínvonal magasabb, az újraelosztás mértéke magasabb és az adóterhelés is magasabb.

Most vagyunk abban a helyzetben, amikor be kéne fejezni a rendszerváltást a gazdaságon kívül is. A gazdaságban ez megtörtént, mert ami nem volt versenyképes, az mára már tönkrement. A gazdaság körüli struktúrák kialakítása, egy modern Magyarország felépítése azonban csak részben sikerült. Ennek többször is nekifutottunk. Először a Bokros-csomaggal, s jórészt vissza kellett vonulni belőle. Nekifutott a Gyurcsány-kormány 2006-ban, s alapvetően vissza kellett vonulnia belőle. Szerintem szükség lesz egy harmadik nekifutásra is, de rá kéne már ébredni, hogy ahhoz társadalmi konszenzusra van szükség. Hogy erről hivatalosan csinálunk-e egy papírt vagy sem, az majdnem mindegy. A lényeg, hogy a politikai erők megértsék: ezeket a lépéseket meg kell tenni. És amikor ezt elkezdik, akkor se egyik, se másik ne használja ezt fel politikai célok érdekében. Ez lesz a kulcskérdés.

hvg.hu: A politikusokkal szorosabb kapcsolatot tartó üzleti elitben vannak olyan nézetek, hogy a pártok nem lesznek hajlandók kilépni a jelenlegi állásaikból, s kitartanak a végsőkig. Ön is úgy gondolja, hogy a vezetőinknek megint Mohács kell?

P. L.: Egyetértek azzal a nézettel, hogy a politikai pártok a megegyezésre csak akkor hajlandók, ha már nem tehetnek mást. Döntő, hogy felismerik-e végre: már ebben a helyzetben vannak, vagy nem, s elmennek egészen az összeomlásig. Az íreknek például közel két évtizedig tartott az uniós csatlakozás után, mire megkötöttek egy ilyen megállapodást, mert belekényszerültek. Nincs kétségem, hogy mi is kiegyezünk, mert minden sikeres nép megtette ezt. Az a kérdés, hogy mikor. Nagy felelősségünk van abban, hogy beszéljünk erről, felhívjuk rá a figyelmet, tudatosítsuk a megállapodás szükségességét. A megegyezés szükségességét egyébként már széles körben felismerte az ország.

El lehetne kezdeni az átsúlyozást © Stiller Ákos

hvg.hu: Mi az ön vagy a Kamara receptje?

P. L.: Két dolog van, amit meg kell tanulni másoktól. Az egyik: megállapodtak bizonyos dolgokban, hogy mit fognak csinálni. A másik: ezt következetesen végigvitték. Ez látszik az íreknél, a finneknél, a spanyoloknál. Ott viszont baj lett, ahol ugráltak egyik modellből a másikba. Ma nem tudjuk, hogy mit akarunk. Olyan prioritásokról beszélünk, amelyek nem léteznek, vagy nincs meg az alapjuk, nem világos a modell.

Minden politikai oldalnak világosan megfogalmaztuk az elvárásainkat. Mindig visszamegyünk a kályhához, s elővesszük a Kiáltvány pontjait, amelyek ma is ugyanúgy érvényesek. Mivel megváltozott az ország politikai, társadalmi és gazdasági helyzete, megváltozott a közhangulat, így remény van rá, hogy ezeket a kívánságokat komolyan veszik.

hvg.hu: A modell hiányát említette. Ön szerint miféle prioritások alapján lehetne kialakítani azt a megoldást, amely megalapozza a fejlődést, és amelyet a társadalom is képes elfogadni?

P. L.: Nincs egy egységes „merre megyünk” típusú modellje a magyar társadalomnak. Ha ez megvolna, akkor el lehetne kezdeni a súlyozásokat. Amiről beszélünk, az 2-300 milliárd forint, amit át kellene terhelni a gazdaság levegőhöz juttatása érdekében, és (muszáj ezzel szembenézni) a társadalom terhére. Az egyik terület a munkát nem vállalók, de egyébként dolgozni tudók köre. Ezek az emberek ott élnek leginkább, ahol munkanélküliség van. Ide tartozik a járadékból, munkanélküli segélyből, gyermektartásból élők köre. Csak példaként: ha ma egy kétgyermekes családban a két szülő minden pénzt felvesz a gyerekek után, s felveszi a munkanélküli segélyt, akkor pár ezer forint lesz csak a családi jövedelem különbsége ahhoz képest, mintha elmennének minimálbérért dolgozni. Ez pedig nem éri meg. Nyilvánvalóan nyitni kell ezen az ollón. Ez egy komoly felülete az élőmunka-terhelés csökkentésének.

Egy másik terület a közigazgatási költségek csökkentése. Ezen belül az önkormányzati struktúra átalakítása, amelyről azonban (lévén kétharmados törvény) szó sincs egyelőre. És még a kormányzati struktúrán is lehetne mit keresni. Ott talán 1900 milliárd a teljes kiadás egy évben. Ehhez a rendszerhez nem nyúltak hozzá évtizede, s egy vállalatvezetőnek nehéz azt elhinni, hogy egy ilyen „érintetlen” rendszerben nincs legalább 10 százalék tartalék. A 2-300 milliárd forintot ezen a módon össze lehetne szedni.

Volnának persze más elképzelések is, például, hogy emeljük meg az áfát, de ezt én túl „egyszerű” megoldásnak tartanám, hiszen a struktúrák működésén mit sem változtatna.

Az egészségügyi reformban pedig azt lehetett volna tenni – persze most már késő –, hogy csökkentjük 20 százalékkal a tébét, és 30 százalékkal a kórházi szolgáltatás színvonalát, s egy vakbélműtét mondjuk 6 ezer forint. És mindenki eldönthette volna, hogy marad a régi modellben, vagy átmegy az újba, ahol fizetni kell, azonban a terhei azonnal jelentős mértékben csökkentek volna. Az öngondoskodást csak így lehet elérni. Egy olyan modell, ahol megemelem az adókat, majd arról beszélek, hogy többen fizessünk kevesebbet, nem hiteles. Ahogy a gazdaságfehérítésnél is erről beszéltek, aztán az lett belőle, hogy többen fizetünk többet. Ez még rendben is lenne, ha a beérkező többlet nem folyna ki a költségvetés lyukas vödréből. A költségvetésbe tavaly 368 milliárddal több pénz folyt be és 178 milliárddal többet költöttünk. A veszteséges állami vállalatokra például elment 64 milliárd. Ezek a cégek idén is veszteségesek lesznek, hiszen nem alakultak át, s a rossz struktúrák változatlanul felemésztik a forrásainkat.

Nem baj, ha nem a legjobb modell. Csak legyen és működjön © Stiller Ákos

hvg.hu: És mi van az uniós forrásokkal? Hiszen annyi pénz áramlik Magyarországra, mint soha korábban. Ez nem elég a súlypontok áthelyezésére? A Kamara hogyan osztaná el ezeket a pénzeket?

P. L.: Az uniós források elosztásához és átcsoportosításához kellenének a prioritások, a sokat emlegetett kitörési pontok. Mindig volt valami, még az ötvenes években is, amikor a vas és az acél országa akartunk lenni. A hetvenes években a vegyipar és a gyógyszeripar megerősítésére fordították a legnagyobb összegeket. Az akkor felépített vállalatok egy része a mai napig húzóerőt jelent a gazdaságban az Egistől a Molig. De hasonló mondható el az évtizeddel ezelőtti, gyógyvízre alapuló vállalkozások támogatásáról. Ezt a sort kellene folytatni, de nem úgy, hogy elkezdünk valamit, aztán jön a következő kormány és mindent leállít, aztán előáll új ötletekkel, hanem fenn kellene tartani végre a folytonosságot.

Mik lehetnek e prioritások, amelyek a valós erőforrásainkhoz igazodnak? Az első a termőföld, hiszen látható, hogy a világon az élelmiszerárak felfelé kúsznak, s ilyenkor több bevételre lehet szert tenni, illetve, mint mindig, a prémium kategóriás termékek ára megugrik. Így például a bioélelmiszerek ára nőni fog. Ezért nekünk nagyon oda kellene figyelni rá, hogy a mezőgazdaságban, élelmiszer-termelésben és -feldolgozásban legyen egy világos gazdaságpolitikai pályánk. Nagyon nagy veszély, hogy itt elveszítjük a termelőeszközt, magyarul a földet.

A másik prioritás a rekreáció lehetne. Az egész világ egyre jobban figyel az egészségére, s a vele kapcsolatos jó és költséghatékony szolgáltatásokért hajlandóak a világ másik végére is elutazni. Ráadásul egész Európa elöregedőben van. Ha mi egy komplex rekreációs programot tudnánk felépíteni, amibe az egyetemeket, kórházakat, gyógyvizeket, s a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatásokat is be tudnánk vonni, sőt, ezt összekötnénk a turizmussal, s mindezt célzottan tudnánk fejleszteni, akkor az egy igazi kitörési pont lehetne. A mai ismereteink szerint ez egy folyamatosan növekvő pálya lehetne húsz-harminc évig.

Adja magát a logisztika fejlesztése is. Középen vagyunk Kelet és Nyugat között, márpedig a globalizálódó világban egyre gyorsabban mozognak az áruk.

Újra kéne gondolni a K+F ipar helyzetét is. Ma többféle statisztika is létezik, de 400-800 cég foglalkozik ezzel. A cégek javarésze nincs magyar tulajdonban. A kutatási feladatot nem itthonról kapják, s a kutatás eredményét sem feltétlenül Magyarországon használják fel. A kitörési pontunk az lehetne, hogy olyan szabályozási környezetet teremtenénk, ami miatt érdemes lenne idetelepíteni kutatócégeket, kutatórészlegeket. Az említettekhez talán még pár másik terület csatlakozhatna, de több nemigen kellene. Az uniós források felhasználásával ezeken kellene gyors fejlődést elérni.

hvg.hu: A struktúraátalakítás ügyében megszólaló gazdasági szakemberek ezermilliárdos csomagokat szoktak emlegetni, amelyek az érezhető változások eléréséhez lennének szükségesek. És gyorsan hozzáteszik, hogy erre ma csak elméleti esély kínálkozik. Az ön által említett átsúlyozások során van rá reális lehetőség, hogy sikerül elérni ezt a kritikus tömeget?

P. L.: Az uniós források átcsoportosításának több előnye lenne. Ha ezeket a magánszférába nyomnák, akkor egy olyan valós piaci környezetben jelenne meg a pénz, ahol munkahelyeket generálna és versenyképességet javítana, miközben a magánerőt magántőkéből és nem állami forrásokból fedeznék. Ha 3-400 milliárdot át tudnánk csoportosítani éves szinten, akkor az a megtakarításokkal együtt összességében mintegy 1000 milliárd strukturális pénzmozgást jelente, a GDP 4 százalékát, ami már igen nagyot lendíthetne a gazdaságon. Hogy aztán a különféle érdekek engedik-e ennek a végrehajtását, az más kérdés.

hvg.hu: Az imént említette a magyar gazdaság duális jellegét: vannak a multik és az erőteljes nagyvállalatok, meg vannak, méghozzá tömegesen, a hozzájuk kapcsolódni, felnőni képtelen közepes és kisvállalatok. Vajon nem volna-e alapvető érdekünk e két világ közötti minél szorosabb kapcsolat megteremtése?

P. L.: Nagyon is. Mi lenne az előnye, ha beszállítói láncokat teremtenénk? Ezzel jobban idekötnénk a multikat, másrészt ezek mint mozdonyok húzhatnánk előre a hozzájuk kapcsolódó cégeket, s végső soron a magyar gazdaságot. A beszállítói arány azonban igen alacsony. Ha jól tudom, például a Suzukinál tizennégy, a Nokiánál hét százalék. A globalizációs dömpinggel nem tudunk ugyan versenyezni, de nem is építettük ki azt a környezetet, hogy egy magyar cégnek érdemes legyen beszállítóvá válnia. Mit is adunk mi ehhez: direkt állami támogatást (mivel alacsony a GDP növekedése, egyre kevesebbet, s a szlovákok ebben nem véletlenül járnak előttünk), adunk olcsó, szinte röghöz kötött, mert egyáltalán nem mobilis munkaerőt, állami infrastruktúrát meg adókedvezményt. Ez megy tíz éve. A világ nagy tőkevonzó országai azonban ehhez képest kisebb bürokráciát, alacsonyabb korrupciót, magasabb képzettségű munkaerőt, jobb szociális hálót, jobb infrastruktúrát stb. nyújtanak. Ebbe az irányba kéne tolni a gazdaságfejlesztésünket, s az uniós pénzekből, illetve azokból a támogatási pénzekből, amiket odaadunk ezeknek a cégeknek, fejleszteni kellene a beszállítói kultúrát. Megjegyzem, sok olyan magyar cég van, amelyik nem jut hozzá forrásokhoz, mert nem képes végigjárni például a pályázati bürokrácia útvesztőit. Így inkább lassabban fejlődik. Ezért, ha a vállalkozás feltételeit könnyebbé tudnánk tenni, az már önmagában hatalmas plusz hajtóerőt jelentene, s mellesleg hozzájárulna a gazdaságpolitika hitelességének javításához.

hvg.hu: Visszatérve a kiinduláshoz, ön inkább optimista vagy pesszimista a pártokkal való megbeszéléseket illetően?

P. L.: Már azt sem bánnám, ha nem a legjobb gazdaságfejlesztési modellt sikerülne bevezetni. Csak legyen és működjön!

Meixner Zoltán