Pórul járhatnak azok, akik az 1998-tól indult nyugdíjreformot követően nem a tisztán társadalombiztosítási (tb), hanem a - tőkefedezeti második pillért is magában foglaló - vegyes nyugdíjrendszert választották, vagy pályakezdőként kötelezően erre kényszerültek. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) honlapján elérhető számítások szerint ugyanis kevesebb nyugdíjra számíthatnak, mint a majdani tisztán tb-nyugdíjasok.

Mára 2,5 millió tagja van a magánnyugdíjpénztáraknak, felhalmozott vagyonuk tavaly év végére 1128 milliárd forintra rúgott. A pénztári tagságot önkéntesen választók csökkenthetik időskori veszteségeiket, ha nyugdíjba vonulásukkor - feltéve, hogy ez 2013. január 1-je előtt lehetséges - visszalépnek a tb-rendszerbe. Ezt azonban csak azok tehetik meg, akiknek pénztári tagsága nem hosszabb tíz évnél, és pénztártól várható járadékuk kevesebb a tisztán tb-alapon számított nyugdíjuk negyedénél.

Politikai beavatkozásokkal is indokolható a magánpénztárból várható ellátás viszonylagos alacsony színvonala. 1998-2002 között például a jobboldali többségű parlament megfúrta azt a korábban elfogadott szabályt, hogy az egyének pénztári tagdíja 6 százalékról 8-ra nőjön (ez a különbözet ez idő alatt járulékként a tb-kasszát erősítette). A balliberális kormány viszont a méltányossági nyugdíjemeléssel, továbbá a 13. havi ellátás bevezetésével mélyítette a kétféle nyugdíj közötti eltérést.

A bajokat tetézi, hogy a pénztárak sem álltak a helyzet magaslatán. A Magyar Nemzeti Bank számításai szerint ugyanis a szektor 1998-2005 között mindössze 2,9-3 százalékos nettó reálhozamot ért el, részben a túl magas vagyonarányos költséghányad miatt, ez utóbbi a PSZÁF kimutatásai szerint évről évre csökkent, 2004-ben 2,54 százalék volt. A hozam "igen gyenge teljesítmény az előzetes elvárásokhoz, nemzetközi összehasonlításban, és aggasztó a jövőbeli nyugdíjak szempontjából is" - hangsúlyozta Hamecz István, a jegybank igazgatója egy múlt heti konferencián. Elvégre ennyit pénzügyi ismeretek nélkül is bárki képes produkálni, ami nem nagy dicsőség a szakma számára.

Többen a pénztárak óvatos befektetési politikájában (alacsony részvény- és ingatlanhányad) látják az alacsony hozamok okát. Matits Ágnes biztosításmatematikus közelmúltban megjelent tanulmányában emellett arra figyelmeztet, hogy a pénzügyi csoportokhoz tartozó pénztáraknál nem versenyeztetik a vagyonkezelőt, hanem a csoporton belül adják ki a munkát. Lukács Marianna, a Patika Egészségpénztár vezetője - aki részt vett az 1998-as nyugdíjreform kidolgozásában - pedig úgy véli, a magán-nyugdíjpénztári költségeket felsrófolja az is, hogy részben az itteni bevételekből finanszírozzák más intézmények (például önkéntes nyugdíjpénztár vagy egészségpénztár) kiadásait. Emiatt erősíteni kellene az átláthatóságot és az ellenőrzést: Szlovákiában például törvényben korlátozzák a tagdíj arányában vonható költséget. Beszédes, hogy 2004-ben az önkéntes pénztárak vagyonarányos díjterhelése 1,35 százalék volt, jóval alacsonyabb a magán-nyugdíjpénztárinál.

Nincsenek felkészülve a pénztárak a járadékszolgáltatásra sem, igaz, ez majd csak 2013-tól lesz esedékes. Az első pénztári tagoknál akkorra telik le ugyanis az a 15 év, ami úgynevezett felhalmozási időszakként feltétele a második pillérből folyósítható havi nyugdíjjárandóságnak (akinek pénztári tagsága rövidebb 15 évnél, egyösszegű kifizetést kap). Egyelőre azt sem tudni, hogy a pénztárak maguk folyósítják-e a tagok majdani nyugdíját, vagy pedig egy központi intézmény.

Katasztrofális helyzetben van a tb-nyugdíjrendszer is: évek óta nyilvánvaló, hogy az ellátásokra nem elegendő a járulékbevétel, a hiányt növeli a következő évek nyugdíjkorrekciója. Az idén például az összes nyugdíjkiadás több mint negyedét, 574 milliárd forintot a központi költségvetésből, adóforintokból kell finanszírozni. Kétségtelen, hogy ebből 241 milliárdot tesz ki a magánnyugdíjpénztárakba átlépők miatti járulékkiesés pótlása. Az adóforintokkal való kipótlást számos szakértő szerint a 13. havi nyugdíj, a túl korai nyugdíjba vonulás és a magas helyettesítési ráta kényszeríti ki. Ez utóbbi a nyugdíj és a nyugdíjazás előtti év nettó keresetének hányadosa, ami jelenleg átlagosan 80-90 százalék, szemben a két-három évvel ezelőtti és az EU legtöbb tagállamában szokásos 60-70 százalékkal. A magas helyettesítési rátát a 13. havi nyugdíj és az úgynevezett valorizáció okozza, nevezetesen az, hogy a nyugdíj alapjául szolgáló kereseteket felszorozzák az inflációval (leszámítva a nyugdíjazás előtti utolsó három évet).

Vannak, akik úgy vélik, hogy az "állami" nyugdíjhoz adott adótámogatás járna a magánnyugdíjpénztáraknak is. Ez azonban pénzügyileg kivitelezhetetlen. A Ratkó-korszak szülöttei a 2010-es években kezdenek tömegesen nyugdíjba vonulni, és a hosszabb távú prognózisok az egy munkavállalóra jutó idősek arányának növekedését jelzik, egyebek között már emiatt is elkerülhetetlen az újabb nyugdíjreform. Máris burjánzanak az ezzel kapcsolatos ötletek: a nyugdíjemelésnél fel kell hagyni például az úgynevezett svájci indexálással (ezt a lépést Európában Svájcon és Szlovénián kívül már minden ország megtette). Ez azt jelenti, hogy az ellátások növelését csak az inflációhoz kellene igazítani, ellentétben a jelenlegi gyakorlattal, amikor a nettó keresetek alakulását is figyelembe kell venni.

Elkerülhetetlen a jelenlegi 62 éves nyugdíjkorhatár növelése is, a 2007-2010 közötti évekre már elfogadott járulékcsökkentés visszavonása, sőt Hamecz szerint akár a járulékemelés is szükségessé válhat. Bokros Lajos expénzügyminiszter szerint a tisztán tb-nyugdíjrendszernek is önfinanszírozóvá kellene válnia. Emiatt egyebek mellett eltörölné a 13. havi nyugdíjat, ami "azért is jó, mert el lehet felejteni a 14. és a 15. havit is". A volt pénzügyér úgy véli, a második pillér versenyhátrányát nem többlettámogatással, hanem az első pillérre vonatkozó politikai ígéretek visszavonásával lehetne csökkenteni, illetve megszüntetni.

LOVAS JUDIT, MOLNÁR PATRÍCIA