© HVG

D. M-C.: A legnagyobb meglepetés, hogy milyen simán zajlott le a csatlakozás. Az Európai Bizottság felmérése szerint jogharmonizációban már nincs különbség az új és a régi tagok közt. Magyarország e tekintetben az élbolyban foglal helyet: a legutóbbi felmérés szerint Svédországhoz hasonlóan itt is 32 direktíva vár arra, hogy a hazai jogrendbe ültessék. Összehasonlításképp: Portugáliában vagy Szlovéniában 51 ezeknek a száma, Görögországban 80, Csehországban 151. Fontosabb kérdés persze az, hogy betartják-e az uniós jogszabályokat, de az eddigi jelek szerint a helyzet jobb a vártnál.

HVG: Miért voltak olyan szkeptikusak velünk szemben a régi tagállamok?

D. M-C.: Az országjelentések rendre a közigazgatási intézmények gyengeségét jelezték. A csatlakozási tárgyalás és az országok felkészülése folyamatosan zajlott, ám ebből a régi tagállamokban nem sok minden látszott. Aztán jött a meglepetés: jé, ezek már itt is vannak? A már bent lévőket kétségkívül sokkolta a csatlakozás. A szolgáltatásokkal kapcsolatos direktíváról vagy az alkotmányról szóló kiélezett vita során aztán az is kiderült: nem az új, hanem a régi tagok voltak felkészületlenek. Megijedtek a feltörekvő gazdaságok növekvő világgazdasági szerepétől, a termelés és a szolgáltatások elvándorlásától. Megjelent a félelem: mi marad Nyugat-Európában?

HVG: Vonna tehát mérleget: nézete szerint összességében jól vagy rosszul jártak a régi tagállamok a bővítéssel?

D. M-C.: Ausztriában a legtöbben úgy vélik, ha az olcsó munkaerő beáramlása és a vállalatok kitelepülése mellett az osztrák cégek megnövekedett lehetőségeit is figyelembe veszik, az ország komoly hasznot húzott a bővítésből. Franciaországban rendre megfeledkeznek a haszonról, sőt el sem jutottak a mérleg készítéséig. Mint ahogyan Németországban sem. Szerintem az uniónak hosszabb távon - főként az ázsiai óriásokkal folytatott verseny miatt - rendkívül fontos a bővítés. A magam részéről mind Törökország, mind majdan Ukrajna felvételét kívánatosnak tartanám.

HVG: Az új belépőket leginkább a felzárkózás esélyei foglalkoztatják. Sokféle számítás forog közkézen: ön szerint mennyi időbe telik, amíg a tavaly csatlakozottak fejenkénti GDP-je eléri az EU-átlagát?

D. M-C.: Hát bizony jó sokáig. Intézetünk másfél éve komoly felhördülést váltott ki a csatlakozó országokban, amikor jelentésében harmincéves utolérési periódusról beszélt. Pedig a számítás során az újak - hosszabb távon feltehetően egyre csökkenő - növekedési előnyét állandónak vettük. A gyors gazdagodás iskolapéldájaként emlegetett Írországban is 24 évig tartott, amíg az egy főre jutó bruttó hazai termék elérte az EU átlagát. Márpedig ott az induláskor is kisebb volt a különbség. Az elmúlt évek 10 százalék feletti növekedési ütemét alapul véve a magyar munkabérek 15 év alatt érnék el a spanyolt, de ilyen mértékű folyamatos bérnövekedés nem lesz.

HVG: Elrettentő példaként e téren Görögországot szokás emlegetni, melynek lemaradása évtizedek múltán sem csökkent. Lehetségesnek látja, hogy a kelet-közép-európai országok is ezt az utat járják majd?

D. M-C.: Nem gondolom, hogy a görög szcenáriótól kellene tartaniuk. A görög gazdaság az EU-csatlakozás előtt teljesen elszigetelt volt, s ma is kevésbé integrált Európával, mint a most csatlakozottak gazdasága. Márpedig a tagság a gazdasági integráció révén hozza a legtöbb hasznot. Minden más csak hab a tortán. Viszont azt sem hiszem, hogy az ír növekedési pálya megismételhető lenne. Írországnak különleges helyzeti előnyt biztosított, hogy alacsony munkaerőköltséggel, befektetőbarát környezettel ideális - ráadásul angol anyanyelvű - helyszínként jelent meg, amikor a globalizáció útjára lépett amerikai vállalatok európai bázist kerestek. Az ír példa így is tanulságos, például abból a szempontból, miként kell jól felhasználni az EU-alapokból érkező pénzeket.

HVG: Vajon e tekintetben látszanak-e már a különbségek ügyességben, felkészültségben az új tagok között?

D. M-C.: A legkevesebbet mindenki Lengyelországtól várta, pedig eddig kitűnően teljesít. Szlovénia esetében éppen fordított a helyzet. Magyarországról vegyes a kép: a vállalatfejlesztési programok például igen lassan indulnak. Ám még korai messzemenő következtetéseket levonni, hiszen - hadd legyek jóhiszemű - ez talán a mind alaposabb előkészítés jele. A lengyel sikerek egyik kulcsa viszont bizonyosan az, hogy az infrastruktúrafejlesztésre koncentrálnak, ami könnyen elkölthető pénzt jelent. A lengyelek rájöttek, hogy ha nem használják fel a forrásokat, akkor 2007-től kevesebb pénz áll a házhoz. Az összegek hatékony elköltéséhez viszont valódi fejlesztési stratégiára van szükség, ami egyelőre mindenütt hiányzik.

D. M-C.: A korrupció komoly probléma, de az alapok működését úgy tervezték meg, hogy nehéz legyen a pénzeket eltüntetni. Arra sokkal inkább látok esélyt, hogy elpocsékolják a fejlesztési forrásokat, éppen úgy, ahogyan azt húsz éven át Görögország tette. Ott az uniós források talán még ártottak is, mivel függőségi kultúrát teremtettek, életben tartották a rossz struktúrákat. Az új tagokról még korai bármit is mondani. Csak annyi látszik, hogy az irány jó.

HVG: Most folyik a vita a 2007-2013-as költségvetési időszak prioritásairól. Ha ön dönthetne: mire kellene Magyarországnak leginkább fordítani az uniós forrásokat?

D. M-C.: A csatlakozó országok most élik fel kitűnő oktatási rendszerük hagyatékát. Ez főképp a külföldi beruházásoktól erősen függő gazdaságokban veszélyes. Magyarország pár éve, a Flextronics gyárbezárás kapcsán már átélt egy ilyen sokkot: kiderült, hogy a munkaerő olcsósága önmagában nem elegendő csáberő a befektetőknek. A helyzet egyelőre nem rossz: a tavaly Magyarországra áramlott 3,5 milliárd dollárból 2,2 milliárdnyi a már megtelepedett cégek újabb beruházása. Ők tehát úgy tűnik, hisznek a jövőben. Az oktatási rendszer mégis reformra szorul, bár erre nehéz uniós pénzt igényelni. Képzési központokra könnyű, csakhogy hiába hoznak létre akárhány ilyen létesítményt, az még sem nyújt új képességeket. Az egészségügyre is nehéz költeni, nincs is rá külön pályázható program. De Brüsszelben már kezdik felismerni, hogy ez probléma. Márpedig Magyarországon járva a leginkább azon ütközik meg az ember, hogy miközben az egész magánszféra megújult, az állami kórházakban nemigen látni változást a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest. A közigazgatási rendszerben egészében is elmaradt a megújhodás.

HVG: A magyar közgazdászok körében a tátongó költségvetési hiány miatt időről időre felvetődik, esetleg szükség volna egy újabb Bokros-csomagra. Hogyan vélekedik ön a kormányzati megszorításokról?

D. M-C.: A Bokros-féle reform életbevágóan fontos volt. Lehetővé tette, hogy a külföldi beruházások a kilencvenes évek második felében nagy tömegben léphessenek Magyarországra, mert ez volt az első ország, amelyik rendbe hozta a költségvetését. Ma viszont kevesen hisznek a magyar kormány célkitűzéseinek őszinteségében. Az eredmény magas kamatszint, miáltal a helyi vállalkozások versenyképtelenné válnak. Ez hosszabb távon csapás a gazdaságra. Ha nem is egy Bokros-csomagra, valami hasonló szellemű programra feltétlenül szükség volna. A kiadások lefaragásánál azonban ezúttal fontosabb volna azok racionalizálása.

HVG: A deficit miatt a kelet-közép-európai országok az euró bevezetésének sereghajtói lehetnek. Van-e prognózisa arra, hogy az egyes országokban mikor kerülhet sor a valutacserére?

D. M-C.: Észtország, Litvánia és Szlovénia tavaly belépett az uniós árfolyamrendszerbe (ERM), tehát minden jel szerint náluk már 2007-től euróval kell majd fizetni. Lettország valószínűleg egy évvel később követi őket. Szlovákia jó pályán halad, hogy teljesítse a feltételeket: 2009-re ők is az eurózóna tagjai lehetnek. A közép-európai hármakról, a lengyelekről, a csehekről és önökről őszintén szólva fogalmam sincs. A legkorábbi szóba jöhető dátum a 2010. Csakhogy ezt már jó egy éve hangoztatjuk, s ezalatt semmiféle gazdaságpolitikai irányváltásra nem került sor. Ahogy most látom, későbbi időpontra kell felkészülni. Ámbár ha Lengyelország mégis felvállalná a szükséges lépéseket, az a magyar és a cseh kormányt is inspirálná, mert utolsónak lenni mégiscsak kínos.

SCHWEITZER ANDRÁS