A bullying bármelyik közösségben megjelenhet, de ahol beszélnek róla és időben kezelik, ott nem harapódzik el. De hogyan kell és lehet beszélni róla és kezelni?

Mezei Csenge alsó tagozatos osztályfőnök 2020-ban fejezte be az egyetemet, de a bántalmazás kezeléséről és osztályközösséget építő módszerekről nem sokat tanult. „Választható tárgyak között sem láttam, a tanítóképzőn főként tanítási módszereket tanultam. A képzés arra összpontosított, hogy az összes tananyagot tankönyvszerűen át tudjuk adni a gyerekeknek, ehhez kaptunk jó módszereket, a nehézségek vagy konfliktusok kezeléséhez nem.”

Arról sem tanultak, hogyan fegyelmezzenek vagy hogyan vonják meg a jutalmat anélkül, hogy károkat okoznának a gyerek lelkében. Mint felidézi: a gyakorló iskolákban a gyerekek semmilyen kihágást nem tanúsítanak, mivel ott ül mögöttük rengeteg hallgató és a saját tanítójuk is, ilyen helyzetben legfeljebb kicsit elkalandozik a figyelmük. „A gyakorlaton nem kellett fegyelmezni, így mikor kikerültem a választott iskolámba, köpni-nyelni nem tudtam, mert ezt a fajta agressziót és mentalitást soha nem tapasztaltam. A tanárok nem foglalkoznak külön ezzel a problémával sem az iskolámban, sem a szakmai fórumokon, így nehéz megoldásokat találni.”

Szerinte a bullyingról sokan a sajtót felforgató öngyilkosságokra asszociálhatnak, pedig ez ennél sokkal tágabb fogalom, és

a jelenség akkor is ott van a közösségekben, ha a tanár nem vesz róla tudomást.

Mezei Csenge tapasztalatai szerint a bullying nemcsak a gyerekek között van jelen az iskolákban, a pedagógusok kommunikációja is sokszor verbális bántalmazásba csap át. „Ha van továbbképzés a bántalmazás kezelésére és megelőzésére, az miért nincs kitűzve minden tanáriba? Persze sok tanár azzal is küzd, hogy hogyan adja át jól a tananyagot, valószínűleg nem mindenkinek lenne erre is kapacitása.” A pedagógusok szerinte sokszor úgy dolgoznak, ahogy azt a saját tanáraiktól látták, csak azt nem veszik észre, hogy közben rengeteget változott a világ, ezzel együtt pedig a gyerekek is. Nem nőttek fel a gyerekekhez a pedagógusok, nem változott, nem alakult a módszerük. Pedig minden felnőtt fel tud sorolni olyan mondatokat vagy szavakat, amik beleégtek az agyába az iskolában – próbálja érzékeltetni.

Az ELTE tanárképzésén másodévben a pedagógia-pszichológia szigorlata tartalmazza a bántalmazás témáját a honlapon elérhető adatok szerint, de ez is csak elmélet (és egy nagy kurzus része), nem gyakorlati módszer. A Szegedi Tudományegyetem tanárképző központjának főigazgatója megkeresésünkre jelezte, hogy a képzésükben szerepelnek bűnmegelőzéssel kapcsolatos témák, szabadon választhatóként meghirdetik a „Bűnmegelőzés az iskolában” kurzust, ahol beszélnek az áldozattá és elkövetővé válás leggyakoribb módjairól és ezek megelőzéséről, de szemináriumokon is előkerül a téma. Illetve a kötelező iskolai gyakorlat keretében a szakvezetők/mentorok erre a témakörre is kitérnek, pl. osztályfőnöki órán.

A hvg.hu által megkérdezett szegedi tanárszakos hallgatók azonban itt is azt mondták, teljesen magukra vannak hagyva ebben a témában, nem tanulnak annyit róla, hogy az használható lenne a gyakorlatban. A másik nagy probléma szerintük, hogy szakirodalmat szinte csak angolul és németül találtak, ami nekik segítség, de a kizárólag magyarul beszélő tanároknak nem.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy hiába van benne a téma a tantervben elméleti szinten, vagy nem tanítják, vagy nem kellő hangsúllyal. A tanárok szerint nem csak annyit kellene mondani, hogy létezik iskolai bántalmazás, hanem teljes kurzusokat kellene a témának szentelni, hogy felismerjék és kezelni is tudják. Emellett az is fontos lenne, hogy a saját kompetenciájuk határaival is tisztában legyenek, és tudják, kihez forduljanak, ha elérték azt, pont úgy, ahogy a pszichológus is felismeri, mikor már pszichiáterhez kell küldenie a páciensét mert a saját tudása kevés a probléma megoldásához.

Az idősebb, több tíz éve a pályán lévő és különböző általános iskolákban tanító tanárok úgy fogalmaztak kérdésünkre, hogy szívesen segítenek, de ők személy szerint sohasem találkoztak ilyen problémával a pályafutásuk során. Az indok kivétel nélkül az volt, hogy szerencsére egy jó iskolában tanítanak, ahol csak kisebb súrlódások voltak, bántalmazásig sosem fajult semmi.

„Nincs központi protokoll az iskolai bántalmazásra, mindenki saját belátása szerint kezeli a problémát, mert a központi jelzőrendszer csak az otthoni elhanyagolás és családi problémák jelzésére van, iskolapszichológus pedig kevés helyen praktizál. Hivatalosan az iskolai szociális munkás dolga kezelni ezeket a helyzeteket, rájuk viszont fejenként nagyjából ezer tanuló jut, így különösen nehéz segítséget találni a tanároknak, akik sokszor fel sem ismerik a problémát. A pedagógusok nagy része nem a mai rendszerben szocializálódott, és nem ismeri azt a rengeteg új módszert, amivel csökkenthető, illetve megelőzhető lenne az iskolai bántalmazás. Sajnos még mindig sok helyen tabutéma, illetve kevés a magyar nyelvű szakirodalom és a továbbképzés” – mondja Ott Mercédesz szociálpedagógus. Szerinte a kicsi gyerekek még nem az erejük fitogtatása vagy a társadalmi pozíció erősítése miatt bántják egymást, hanem az őket ért negatív behatásokat szeretnék kiadni magukból.

Biztosak benne, hogy jók, de ha sokszor azt hallják, hogy ez nincs így, a bennük keletkezett ellentétet, feszültséget megpróbálják kompenzálni: találnak egy áldozatot, aki gyengébb, visszahúzódóbb, és rajta levezetik, illetve visszatükrözik azokat a negatív érzéseket, amelyek felhalmozódtak bennük. Ezzel lerakják a csomagot, és újra jónak érezhetik magukat. Mivel a gyerekek nem fogják fel, hogy ilyenkor rosszat csinálnak, Ott Mercédesz szerint kiemelten fontos, hogy ne büntetéssel kezelje a tanár ezeket a helyzeteket.

Nem megbüntetni kell a bántalmazó gyereket, hanem megmagyarázni neki, hogy miért rossz az, amit csinál, és elérni nála, hogy ezt felismerje és magáévá tegye, ezért nagyon fontos a fiatalok érzelmi intelligenciájának a fejlesztése.

Alternatívákat kell adni a kezébe, hogy amit otthon elszenved, azt hogyan tudja feldolgozni és átformálni, mert ezekben az esetekben nincsenek erőforrásaik a gyerekeknek, és nem tudnak mihez nyúlni. A pedagógusnak fel kellene ismernie ezt a helyzetet. Ha pedig egy osztályban bántalmazás van, nemcsak a közvetlen érintettekkel kell hosszan foglalkozni (egy beszélgetés még semmin sem változtat), hanem az egész közösségben tevékenykedni kell. Mikor a tanárok négyszemközt beszélnek az érintettekkel, a közösség nem fogja megtanulni a helyes konfliktuskezelési technikákat. Ezért rettentően fontos az, hogy nem az adott bántalmazót vagy áldozatot kell kiemelni (persze van olyan eset is), hanem magát a szerepet, leginkább a bántalmazó szerepkört kell leépíteni, megszüntetni egy közösségben, hogy később ne töltse be más ezt a szerepet. „A legtöbb bántalmazó nem tudatosan éli meg, hogy bántalmazó. Egy kis ugratásnak gondolja, de egy érzékenyebb gyereknek, aki harmonikus és szeretetteljes közegből jön, egy finom ugratás is komoly sérelmet okozhat. Azért kell vigyázni, mert nem tudhatjuk, hogy ki hogyan éli meg a helyzeteket, kiben mit indít is egy-egy mondat” – magyarázta Ott a hvg.hu-nak.

Az áldozatból sokszor önértékelési és szociális problémákkal küzdő önbizalomhiányos felnőtt lesz, aki a normális szociális érintkezéseket is félreértelmezi, és bántalmazásnak éli meg. Ezek az emberek általában alacsonyabb szintre helyezik magukat a szociális kapcsolatokban, mivel mindig azt mondták nekik, hogy rosszak. Viszont sosem lehet tudni, hogy melyik áldozatnál mit fog kiváltani a bántalmazás: van, aki némán tűri évekig, van, aki iskolát vált, van, aki öncsonkításba kezd, és van, hogy az áldozat lesz a bántalmazó.