Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy Budapesten zajló művészeti képzés keretében állami gondozásban felnőtt fiatalok lehetőséget kapnak arra, hogy kitörhessenek a hátrányos helyzetükből. Hogyan tud a színházi nevelés segíteni ezeken az embereken, és miért tabutéma, hogy a „zaciból jöttek”? Három résztvevővel és az őket mentoráló rendezővel beszélgettünk.
Állami gondozásban nevelkedett fiatal felnőttek beilleszkedését, továbbtanulását és munkavállalását szeretné elősegíteni az a projekt, amely tavaly szeptemberben a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács támogatásával, a Szubjektív Értékek Alapítvány és a Faktor Terminál Egyesület szervezésében indult el. A kilenc hónapig tartó művészeti és pályaorientációs képzést biztosító, fellnőttképzésben akkreditált Art-ravaló projekt keretében a résztvevőknek teljes ellátást, kollégiumi szállást és étkeztetést biztosítanak. Napközben egy színházpedagógiai és önismereti foglalkozásokból álló oktatási programon vesznek részt, miközben összeállítanak egy színdarabot, megtanulnak CV-t írni, állásinterjúkra járnak, és lehetőséget kapnak arra is, hogy ingyen megszerezzék a jogosítványt.
A 18. életév elérése után kilenc ilyen hónap bárki számára jutalomév lenne, nem várt bónusz az élettől, amikor kapunk még egy kis időt arra, hogy eldöntsük, merre és hogyan tovább. A program résztvevői esetében ez azonban több is, mint szimpla jutalom; kemény munkával és kitartással járó feladat, amely sokaknak mulaszthatatlan esély lehet a kitöréshez.
„Ha valami probléma van, akkor nem az az első, hogy fogod magad és lelépsz”
A Szubjektív Értékek Alapítvány gyermekvédelmi intézményeken keresztül toborozta a fiatalokat a képzésre. Az ötletet a legtöbb helyen kétkedve fogadták: az volt az általános vélemény, hogy a kilenc hónapot az állami neveltek nem fogják kibírni, hiszen ők csak két hétben tudnak előre gondolkodni. „Arra hivatkoztak, hogy sokuknak folyton újra kell tervezniük, állandóan elsodorja őket az élet, a munkahelyeken sem stabilak, a képzéseket otthagyják. Alig tudtunk összeszedni annyi embert, hogy a projekt elinduljon. A megjósolt kudarc ellenére kilencen kezdtük, és most nyolcan vagyunk. Időközben három ember nem bírta a projekt által követelt feltételekhez tartania magát, és kiszállt, ketten pedig később csatlakoztak” – idézi fel Boda Fanni projektmenedzser.
A jelentkezők többségében vidékről érkeztek, vannak közöttük utógondozás alatt állók, és olyanok is, akik már nem veszik igénybe a 18 éven felülieknek járó állami segítséget. A társaság nagyon vegyes. Van, aki korábban lakásotthonban élt, mások nagyobb intézetekben voltak kénytelenek tölteni a gyerekkorukat. Egyesek még az érettségi előtt állnak, mások OKJ-képzésre gyúrnak, de vannak olyanok is, akik egyetemre akarnak menni. Bekerültek a projektbe nagyon nehéz sorsú, drogproblémákkal küzdő fiatalok, és olyan ember is, aki hajléktalanként élt a program indulása előtt. Ketten javítóintézetből érkeztek.
A színházi foglalkozást tartó Schermann Márta szerint ez utóbbi különösen pozitív fejlemény. „Nagy eredménynek tartjuk, hogy a bíró ebben a két esetben megváltoztatta a döntését, és a javítóban letöltendő évekből az utolsót elengedte, vagyis voltaképp áthelyezte a mi programunkba. Az egyik érintett itt van még nálunk, sajnos azonban a másiknak vissza kellett mennie a javítóba, mert drogfüggő, és a karácsonyi szünetben újra megcsúszott. A szeptemberben induló Art-ravaló 2.0-t valószínűleg megint megpróbálja majd” – mondja.
Az egyébként is közösségi projektekkel foglalkozó színházi rendező felel azért, hogy a képzés művészeti része megvalósuljon. Egy olyan színdarabot hoz létre a fiatalokkal, amelyet közösen, személyes benyomások mentén alkotnak meg. Az És Télemakhosz? című darab (online közvetítés majd itt látható, bemutató március 2-án) kerettörténete ráadásul rímel a fiatalok helyzetére: a trójai háborúba induló Odüsszeusz otthonhagyott fiának az útkereséséről, egy apa nélkül felnövő fiatalról szól.
Schermann Márta azt mondja, a színházi munka során nem az a fontos, hogy a résztvevők kitanulják a színész szakma tudományát, hiszen erről nem fognak kapni semmilyen releváns bizonyítványt. Jóval életbevágóbb a számukra az, hogy megtanuljanak együttműködni, megismerjék a saját képességeiket, sikerélményük legyen, megerősítést kapjanak, a közös alkotási folyamat alatt artikulálni tudják a problémáikat. Egyáltalán, hogy megtanulják, finomítsák azokat a viselkedési normákat, amelyek egy működő életpályához elengedhetetlenek.
Szimpatikus eleme a projektnek az is, hogy vendégelőadókat vonnak be, így a fiatalok olyan emberekkel ismerkedhetnek meg, akik valószínűleg eddig semmilyen formában nem tartoztak a kapcsolati hálójukhoz. A programba meghívott tánc- és képzőművészekkel, zenészekkel vagy éppen egy közgazdásszal kötött ismertség növeli a fiatalok társadalmi tőkéjét, amennyiben nyitottak rá.
Amit a színházban csinálsz, az játékos módon teljes leképezése az életnek. A csapatmunka, a kreativitás, a figyelem megtartása, a kezdeményezés, az elfogadás, ezekre az életben mindenhol szükség van
– mondja a rendező.
„Itt az elején volt olyan, hogy az egyik felrakta a másikat a falra. Egymásnak mentek. Nagyon komoly konfliktusok voltak, és vannak még most is elvétve. Az elején napi szinten probléma volt, hogy úgy gondolták páran, elkezdik a képzést, és aztán nem járnak be. Most már ez ritkán fordul elő. Az is nagy eredmény, hogy magabiztossá váltak, és megtanulták, hogy amikor akció van, dolgozni kell, akkor félre kell tenni a sérelmeiket, és együtt kell működniük."
Hogyha valami probléma van, akkor nem az az első, hogy fogod magad és lelépsz, vagy gyújtasz rá rögtön a cigire, hanem valahogy megpróbálod megoldani a helyzetet.
„Bárhol vannak, bármi történt velük, akkor is, mindig felállnak”
A résztvevők maguk is úgy látják, hogy rengeteget fejlődtek ez alatt a néhány hónap alatt. Rádai Teréz jelenleg egy utógondozói házban él, amelyben öten-hatan laknak. Tudta, hogy az Art-ravaló nagy kihívás lesz a számára. „Zárkózottabb voltam a többieknél, kevesebb testi kontaktust viseltem el, kevésbé tudtam kifejezni az érzelmeimet, de aztán elkezdtem fejlődni. Az érintéseket már elég jól kezelem, nem akadok ki.”
Szerinte a háromnegyed évig tartó projekt elég lehet ahhoz, hogy egy hátrányos helyzetű fiatal, ha ő is akarja, összeszedje magát. „Önmagunkkal küzdünk a legtöbbet. Zaciból jöttünk, mindegyikünknek van sérelme, ami talán erősebben jelen van bennünk, mint azok esetében, akik normális családból érkeztek. Meg kell tanulnunk elviselni a másik sértettségét a végcél érdekében. Azoknak a fiataloknak ajánlom ezt a projektet, akik készek arra, hogy megismerjék önmagukat.”
Teréz úgy gondolja, általában nem önmagában az állami gondozás jelenti a gyerek számára a traumatikus élményt, hanem az, amiért a gyerek oda került. A sérelmek, ha enyhülnek is, nem múlnak el nyomtalanul, és az állami neveltek személyiségén érződik, hogy nem volt könnyű gyerekkoruk. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet titkolni, szőnyeg alá söpörni, „cipeljük magunkkal” – mondja.
A múltról beszélni ettől még nem egyszerű feladat, és ha lehet, akkor a projektben részt vevő fiatalok kerülik is a témát. Teréz leginkább azért, mert, mint fogalmaz, semmit nem visel annyira nehezen, mint a szánalmat. „Ha én nem sajnálom magam, akkor ők miért? Úgy nőttem fel, ahogy. De itt vagyok, tartok, ahol tartok, engem ne sajnáljon senki.”
Halász József a kecskeméti SOS Gyermekfaluban élt, és azt mondja, hogy a negatív előítéletek miatt nem szokott mesélni arról, honnan jött. „Nem szégyellem, mert hát nyilvánvalóan nem én tehetek erről, de nem beszélek róla. Az emberek azt hiszik, hogy rossz vagy, csalsz, hazudsz, nem lehet benned megbízni, nem bíznak rád feladatokat.”
Azt látja, még mindig az az általános kép él sokak fejében, hogy az állami gondozásban nevelkedett fiatalok minden esetben a javítóban vagy az utcán kötnek ki. Holott az Art-ravalónak több olyan résztvevője is van, akik elég ambiciózusak ahhoz, hogy felsőfokú tanulmányokat folytassanak.
Teréz például gyógypedagógus szeretne lenni, József, mivel 15 éve táncol, a Táncművészetire készül, a projekt egy másik résztvevője pedig korábban régészetet hallgatott. Kovács István másfél évig tanult a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, majd otthagyta a régészetet, mert rájött, hogy valójában a színészet jobban érdekli, és a Színművészeti Egyetemre fog felvételizni a program után.
„Amikor bekerültem az egyetemre, akkor nem csak az én körömben lepődött meg mindenki, hanem maga az intézmény is nagyot nézett, hogy onnan bejutott valaki a felsőoktatásba. Szerintem, az átlagember azt hiszi, hogy az állami gondozásban felnőtt ember nem fog elérni annyit, mint az, aki normálisan nevelkedett” – mondja István.
Mindhárman úgy gondolják, hogy az intézetszerű épületek kiiktatása, a gyermekotthonok fokozatos megszüntetése – amelyre az utóbbi években kisebb-nagyobb sikerrel a kormány törekszik –, jót tesz a rendszernek, és javítja a fiatalok kilátásait. Tapasztalataik szerint azzal, hogy a gyerekeket valamilyen „családszerű koncepcióba” helyezik, nevelőszülőkhöz, lakásotthonokba küldik, a fiatalok motiváltabbak lesznek a saját jövőjüket illetően.
Az állami gondozás hiányosságairól sokat lehet hallani – a nevelőszülők támogatására, az utógondozói ellátásra nincs elég anyagi forrás, egyes esetekben jogtalanok a gyermekkiemelések, a családgondozással foglalkozó szakemberek túlterheltek, időről időre napvilágot látnak visszaélések a gyermekotthonokban –, de a három fiatal mégis inkább a pozitívumokat emeli ki.
„Azt tudom mondani, hogy talán még jobb dolgom is volt, mint egy a saját családjában felnőtt gyereknek” – mondja Teréz.
Annyi rossz sorsú gyerek él ma Magyarországon családban, de nincs hely, ahova be lehetne őket tenni. Sokszor szívesen átadnám az én helyemet valamelyik kisgyereknek, akinek nincs mit ennie, nincs hol normálisan laknia, vagy erőszak van a családjában. Talán még hálás is vagyok azért, hogy állami gondozásban nőhettem föl. Meg tudom köszönni.
István viszonylag későn került nevelőszülőkhöz, elmúlt már tízéves, amikor állami gondozott lett. Mint mondja, ilyenkor azért már nem megy olyan zökkenőmentesen az alkalmazkodás az új közeghez, de még így is nagyobb biztonságban érezte magát, mint addig bármikor. „Sosem éltem a szüleimmel. Hol barátoknál, hol rokonoknál, ismerősöknél aludtam, gyerekként rengeteg helyen laktam. Amikor 12-13 évesen bekerültem a nevelőszülői hálózatba Tatabányán, az akkor hirtelen egy fix dolog lett, egy biztonsági háló az életemben. Így már lehetett építkezni, mert addig, a hercehurcában semmit nem lehetett tervezni.”
József kétévesen került nevelőszülőhöz, és szerencsésnek gondolja magát, mert annak ellenére, hogy tartja a vér szerinti szüleivel a kapcsolatot, az őt felnevelőre is édesanyaként tud tekinteni. „Azért kerültem hozzá, mert anyagilag nem tudták máshogy megoldani a szüleim, sokan voltunk testvérek. Egy telephelyen éltünk, egy nagyon kicsi házikóban. Az SOS Gyermekfaluban kilencen éltünk egy nagy házban, a nevelőanyukám 0-24 órában ott volt velünk, várt minket haza, főzött ránk. Van otthonom, egy normális családi kör” – nyomatékosítja.
Egyetért Terézzel és Istvánnal abban is, hogy a legnagyobb plusz, amit a rendszer adhat, az az, hogy önállóságra tanít. A nevelőszülők az államtól támogatást kapnak a gyerek ruháztatására és étkeztetésére. József azt mondja, hogy idővel a fiatal maga költheti el ezt a pénzt, de mindenről számlát kell kérnie, és bizonyos dolgokra – alkohol, cigi, kávé – nem szórhatja el a támogatást. „Egy normális családban a nagyobb gyerek nem tanulja meg, hogy miként kell számlázni, hogyan kell a csekket befizetni, nem maga megy a bankba ügyeket intézni, ellentétben velünk.”
Az általa legnagyobbnak vélt pozitívumot a végére tartogatja. József szerint az állami gondozott fiatalok sok esetben szívósabbak a társaiknál, és nem adják fel könnyen, ha valami nem sikerül.
Nyilván vannak olyanok is, akik elbuknak, de ahogy én láttam az állami gondozásban élőket, a legtöbbeknél úgy fejlődött a személyiségük az évek során, hogy ők aztán bárhol vannak, bármi történt velük, akkor is, mindig felállnak. Nem esnek kétségbe.
