„Sokat gondolkodtam magamról, hogy mi is vagyok én. Szerintem GPS vagyok. A gyerek az autós. Azzal motiválom, hogy ha beül az autóba és el akar jutni A-ból B-be, én mutatom az utat, de azon neki kell végigmennie. Abban a pillanatban, hogy valami gáz van, újratervezek. Azt is megkérdezem tőle, hogy milyen úton akar eljutni. Gyorsan és teli kockázatokkal, vagy lassan és nézelődni szeretne? Rám mindig számíthat. Ez a tudat kell, hogy kísérje őt. De úgy is dönthet, hogy nincsen rám szüksége” – kezdi az alsósok Zsuzsa nénije, akit gyermekközpontú pedagógiai tevékenységéért nemrég Bárczy István-díjjal jutalmaztak.

Meséli, nem híve annak, hogy minél többet és többet tanuljanak a gyerekek. Abban hisz, hogy érdemes egyvalamire fókuszálni, de azt sok oldalról meg kell nézni. „Ha például a harmadikos olvasókönyvben elérkezünk a honfoglaláshoz, akkor nálam egy hétig ősmagyar tábor van. A gyerekeknek a padokból jurtákat kell építeniük, különböző tevékenységeket végeznek, van, aki állatokat gondoz. Behozzák a plüssállataikat, azokat lerakjuk valahol, és akinek van kedve, gondozza őket. Tudják, hogy mikor kell megfejniük a kecskét, mikor kell csutakolni a lovakat. Van, aki edényeket hoz, és főzőcskézni fog, van, aki fegyvereket, ékszereket készít. Érdekes, hogy tőlem teljesen függetlenül beindult a cserekereskedelem: »Figyelj, ha én adok neked egy láncot, akkor te adsz nekem öt nyílvesszőt?«”

A tapasztalás és az élet napos oldala

Az ősmagyarba öltözött kilencéveseknek nemcsak az állatok gondozásával kell foglalkozniuk. Zsuzsa nem menti fel a diákokat az „iskolai” munka alól, csupán azt szeretné, ha élveznék a tanulást: a táborban is felmerülnek kérdések, például, hogyha 24 méter fából kell a lovainknak négyszögű karámot építeni, milyen alakú legyen ahhoz, hogy jól érezzék magukat benne. A tanárnő szerint a megtapasztalás számít, hogy tétje legyen a dolgoknak (mint például a lovak kényelme).

„Karinthy Frigyestől származik az az idézet, hogy nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak. Én nem tanítok, hagyom, hadd tanuljanak. Ők tőlem, én tőlük. Tanuljunk egymástól.”

Fazekas István

Úgy véli, minden pillanatban foglalkoztatni kell a gyerekeket, azt pedig határozottan megkérdőjelezi, hogy egy kilencévesnek már tudni kell kibírni negyvenöt percet egyhelyben ülve. „Nem kell! Én is rohadtul unatkozom! A frontális oktatás önbecsapás. Minden tanár becsapja magát, aki azzal a módszerrel dolgozik. Jön veled öt-hat gyerek, és azt hiszed, hogy hurrá, megtanulják az anyagot, de mikor íratsz egy tudáspróbát, akkor szembesülsz azzal, hogy egy fenét. Azt az órát végig lehet rejtőzködni, unatkozni, attól függ, ki hová menekül belőle. Sokkal izgalmasabb a matematikaóra, ha egy kaszinó vendégei vagyunk, így tanítom meg a számelméletet, vagy a kerekítés szabályait. Baromira izgatja őket, hogy nyernek-e a játékban.”

Kérdésemre, hogy mennyire tanterv-kompatibilis a jurtaépítés vagy a kaszinózás, azt mondja: „Becsuktam az ajtót és kész! Nyilván a szakfelügyelőt nem ezzel fogom várni, de nekem sokkal fontosabb, hogy legyen a gyereknek belső érzelmi, értelmi intelligenciája. Hogy képes legyen befogadni és »meghódítani« a világot, amiben él, a társait elfogadni, akikkel együttműködik. Nekem még ez a dolgom.”

Az oktatás helyzetére csupán annyit mond: ott vannak a gyerekek, akiket imádok, ott van mögöttem a vezetőség, ezen felül meg „always look on the bright side of life!” - idézi a Monty Python legendás dalát a Brian életéből.

Milyenek a mai gyerekek?

Zsuzsa 36 éve van a pályán és azt tapasztalja, hogy sokkal rosszabb gyereknek lenni ma, mint régen volt.

„Olyan belső pszichés terheket cipelnek ezek a gyerekek, amiket mi fel sem tudunk fogni. Nagyon sok az elvált család, ebből kifolyólag sok az utazó gyerek, aki három napot itt van, négyet ott. Amikor a testvérekről érdeklődöm, kérdezi, hogy mondjam apukám volt, vagy leendő feleségének a gyerekeit is? Már nem mindig tiszta, hogy ki az én testvérem, ki az én családom.

Ha ilyen terheik is vannak, akkor is kutya kötelességünk megtalálni hozzájuk a kulcsot. Ezért vagyok én, a pedagógus.” Zsuzsa házi feladatot is csak nagyon ritkán ad. Egész egyszerűen azt szeretné, ha a családoknak lenne lehetőségük esténként beszélgetni, egymással lenni.

De mit mond a tanárnő arról, hogy a mai gyerekek a felgyorsult életvitel következtében nyitottabbak vagy zárkózottabbak lettek-e?

Fazekas István

„Személyiségfüggő. Én ezt úgy szoktam kicselezni, hogy rengeteg fogalmazást íratok velük, mert így látok beléjük, ez picit beszélgetés is, hiszen róluk szól. Arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondolnak a dolgokról. Nincsen jó vagy rossz írás, nincsenek elvárások. A helyesírást nem is osztályozom, mert akkor egyből görcsölni fognak, ha nem biztosak egy szóban, inkább le sem írják.

Általában megjegyzéseket is írok, hú, itt nagyon féltem, megnevettettél, itt elsírtam magam, látom magam előtt, egyetértek veled. Ezzel telik a hétvégém, hogy harminckét 2-3 oldalas fogalmazást javítok, de imádom. Iszonyúan fontos nekik a visszajelzés.”

Nem csak a felnőtteknek lehet ütött-kopott az önbecsülésük

Manapság számos szülő rágörcsöl gyermeke jövőjére. Kismillió különórára fizethetjük be őket, de nem biztos, hogy a szülőknek és a gyerekeiknek a siker ugyanazt jelenti – elsődleges, hogy gyermekeinkből stabil felnőttet próbáljunk nevelni, az egészséges önbecsülést pedig a pozitív megerősítésekkel érhetjük el.

Zsuzsa szerint a legfontosabb, hogy olyan helyzeteket teremtsünk, amiben a gyerek kipróbálhatja, megismerheti önmagát. Úgy gondolja, hogy olyan feladatokra van szükség, amibe a gyerekek a saját ötleteiket is behozhatják.

Fazekas István

„Nálam mindenki valamiben a legjobb, és nem baj, ha nem a tanulásban. Valaki olyan szépen mosolyog, hogy attól mindig jó kedvem lesz. Egy másik gyerek tud a legszebben állni, mikor köszön nekem. Más pedig a legjobb táblatörlő. Mikor elolvastuk a Ruminit, mondtam, hogy építsük meg a teremben a hajót. Azonnal hozták a padokat, a létrákat, meg a többit. Azt mondta egy kisfiú, hogy ő megcsinálja úgy a vitorlát, hogy mozgatható legyen. És megcsinálta! Az a szép ebben a munkában, hogy ő nem a kitűnő tanuló. A játékok közben a gyerekek egymást is megismerik: ki miben jó, kinek hol vannak a korlátai, ki önző, ki hajlandó együttműködni. Általában reflektálnak is ezekre a szituációkra, és olyan édes dolgokat fogalmaznak meg. Nem is tudtam, hogy zavarnak a többiek, ha túl közel jönnek hozzám – mondta az egyikük, mert nem fértek el a jurtában.”

Helló együttműködés!

Nincsen általános recept arra, hogy kiből válhat jó pedagógus. Azzal viszont nem nagyon lehet mellélőni, ha nyitogatjuk a gyerekeket a világra és partnerként kezeljük őket.

„Sok olyan játékot játszunk, ahol különböző státuszú szerepek vannak. Simán lemegyek a legalacsonyabb szerepbe, és abban a helyzetben elfogadom, ha a gyerek a főnök és úgy is beszél velem. Mindenki ismeri a szabályokat, és azonnal vissza tud állni, ha vége a játéknak. Volt egy kollégám, aki azt mondta, hogy nem szereti, ha körben ülnek, mert ott mindenki egyenlő. Zavarja, hogy nincs meg ez a hierarchia, hogy én állok veletek szemben, ti pedig engem néztek, és nem látjátok egymás arcát sem, csak az enyémet.”

Fontos lenne az is, hogy a pedagógusok olyan kérdéseket tegyenek fel, amire nem csak egyetlen válasz lehet a helyes.

Zsuzsa szerint az egyetlen, ami számít, hogy a gyerek mit gondol egy bizonyos dologról.

„Senkit nem engednék addig tanári pályára, amíg egy jó pedagógussal el nem tölt egy napot gyerekek között. Ha az ösztönei jók, akkor csinálja! De a semmilyen, unott tanárok a legrosszabbak. Kíváncsi lennék, hogy őket mi vitte a tanári pályára. Szerintem kétféle pedagógus van. Az egyik ül a fa tetején, és egyesével húzza a gyerekeket fel magához. A másik ott van a gyerekekkel a fa alatt és teszi föl őket. Nagyon sok tanártársam a fa tetején ül. Ez egy olyan pálya, ahol minden pillanatban a legeslegjobb döntést kell meghozni. Nem veheted elő azt, hogy ó, mit is tanultam erről pedagógiából? Vagy jön belőled zsigerileg, vagy nem.”