– Hát ööö a sportsikerek… meg az Eurovíziós Dalfesztivál… igen, azt hiszem, ezek összekötik a nemzetet – válaszolja a huszonéves, tősgyökeres német srác; ordít róla, hogy váratlanul érte a vizsgakérdés. Egyáltalán nem készült németségtudatból, és sose volt neki akkora, amit összemérhetne a mi égre vonyító magyarságunkkal. Most próbálja kidumálni magát, keresgél az agya lomtáraiban, hogy valamit mégis mondjon arról, ahogy ő megéli. A németségét.

A Berlini Biennáléra a Krétakör hurcolta ki ezt a problematikát, agyafúrt metamódszerekkel irányítva az emberkísérletet. Az előadás váza annyi, hogy kiírtak egy pályázatot a modern nemzeti identitás megfogalmazására, és a jelentkezők közül kint Berlinben választják meg a legjobbat. Az se fogja megváltani a világot, ez látszik mind a hat pályamunkán, de akár lehet belőlük egy apró siker, és az is valami. De ez csak kellék a német-magyar ismerkedési esthez, ürügy, hogy felüljön a színpadra maroknyi magyar, és megmutassa magát az irántunk érdeklődő fehér embereknek.

Szuperintenzív kurzus, két napban tizenegy óra tömény, szünet nélküli szájtépés a magyartudatról, aminek egyik eredménye nyilván az, hogy mindenkinek csömöre lesz tőle, csinálnának már egy kicsit valami mást, bármit, aminek nincs köze a nemzethez, csak egyszerűen jólesik. A jelen lévő németek pedig pont azért nem értik az elejétől fogva, mert ők már régen ráuntak arra a fajta nacionalizmusra, amit mi még ilyen elszántan rágcsálunk. Ha egy nő az ő nőiességét minden adandó alkalommal és minden eszközzel ki akarja fejezni, annak az lesz a vége, hogy kurvának öltözik. Nem néz ki jobban a turbómagyar sem. Az ilyen mániákus fixációk eredménye sosem szalonképes.

Az egyik duplacsavar az, hogy míg a magyar zsűrit válogatott magyar értelmiségiek és közgondolkodók alkotják, a Romaversitastól a gój motorosokig lefedve az egész magyar ugart, addig a német testületet egy munkanélkülieket pesztráló drámapedagógiai program delegálta. Tehát ők gyakorlatilag közmunkások, csak nem az utat kaparják, hanem zsűriznek a biennálén. Fiatal, többnyire alacsony végzettségű, állástalan, egyszerű emberek, mutatóba pár bevándorlóval – nem éppen nyertesei a pillanatnyi németországi jelennek. Ebből máris lehet csapni egy balhét, hiszen ezek a gyerekek nyilván nem tanultak akadémiai szinten nemzettudatot. Ideológiailag képzetlenek, hogyan is tudnák megérteni, mi ez az érzés?

De a jelenlétük mégis legitim, és az is, hogy ők döntenek az ötezer eurós fődíjról. Ugyanis ők alkotják a német nemzetet, joguk van a véleményükhöz, ahogy a választásokon is szavazhatnak. A nemzet nem tudomány. És az is egy vélemény, ha belealszanak a trianonozásba meg a többi kattanásunkba. Szar a dumánk, ennyi.

Utazás Kazohiniából

Hiába a szinkrontolmács, mert a fogalomkészlete is hiányzik annak a pszichózisnak, ami nálunk nemzeti identitásként kerül forgalomba, és amit a pályázatok körüljárnak. Az közkeletű tévedés, hogy a legerősebb német káromkodás a Scheisse lenne, de erre az ideggörcsre tényleg nincsenek szavaik. Úgy néznek ránk, mint konszolidált úriember a planking jelenségére, fejcsóválva, értetlenül: mire jó ez a jackasskedés? Vagy mintha mi ülnénk be egy kiadós síita-szunnita vitára.

Illene most kiegyensúlyozni, azzal a tündéri nyitottsággal, amivel a Krétakör szedte össze a magyar küldöttséget, de hát az hazugság volna. A tanulság az, hogy Németországban a magyar jobboldal nemzeteszméje nyílt hülyeségnek számít. Ahogy az is, hogy erre a hülyeségre a normális embereknek egy óvatosabban megfogalmazott, de azért hasonló téveszmével kellene válaszolni. „Az ember az ember”, vonogatják a vállukat a német fiatalok, és mivel ideológiailag képzetlenek, nem hangzik el a szakkifejezés: köztársaság. Pedig végig arról van szó.

Maradna még az a mentőöv, hogy biztos mind szélsőséges liberánsok voltak a német zsűriben, de hát ez sem stimmel. Berlinben céltalanul is jó sétálni, de a Brandenburgi kapunál úgyis megfordul az ember. Onnan már csak egy köpés az itt látható posztmodern installáció.

A szovjet hősi emlékmű áll egy kábé negyven méteres oszlopcsarnokból, a tetején óriási és nagyon szigorú orosz katonával, akit két tüzérségi ágyú és két T-34-es tank foglal keretbe. Nemhogy szétverni nem akarja éppen senki, de még egy virágot elemelni se. Nem a szoborparkban áll, hanem ott, ahova az oroszok felhúzták 45-ben, Berlin szívcsakrájában. Szerves része a városnak, ahogy a két másik, még gigantikusabb monument; ott randiznak a fiatalok, és fényképezkednek a turisták. Pedig okuk épp volna a sérelempolitikára, még több is, mint nekünk. Csak valahogy nem élnek vele.

Nyilván nem örülnek annak, hogy az oroszok pont ezekkel az ágyúkkal és tankokkal szétlőtték Berlint, majd kirabolták, megszállták és kettényesték az országot és a várost negyven évre. Meg arra sem büszkék, amire a szomszédos holokauszt-emlékpark emlékezteti őket. Viszont nem radírozták ki, ahogy a Karl-Marx-Alleet sem nevezték át. Hanem tudomásul veszik, hogy ez megtörtént, és esetleg még a tanulságokat is levonják. Töriszak nélkül akár, józan paraszti ésszel.

Talán ezért nem értjük egymást. Ettől még persze lehet, hogy nekünk van igazunk, és az eltunyult, elbuzisodott németek a vesztükbe rohannak. Csak ezt nem egyszerű bebizonyítani egy bivalyerős nagyhatalom virágzó fővárosában a helyieknek, a műanyag tehénnel ékesített kőbaltánkat lóbálva, miután az ő pénzükön ideutaztunk. És nem egyszerű elűzni a szégyenérzetet. Mint lecsúszott slicc emléke, kísért az eltorzult magyar alkat, nyomában kétségbeesetten ágálva sántikál az Apolló-torzó: változtasd meg élted! És hát igaza van neki, csak nehéz leszokni, nagyon nehéz.