Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szudánban 13 évvel az évezredforduló után még mindig léteznek rabszolgák, számítások szerint jelenleg is több mint tízezer gyermekkatona szolgál két lábon járó aknakeresőként, és hiába van olaj, ha járványok és orvoshiány pusztítanak, és folyamatos háborúk zajlanak, van amikor egyszerre három is. A föld legrosszabb országai, nyolcadik rész.
"Uram, ön a világ segglyukán van!" (Apokalipszis most)
A sorozat eddigi részei: Szomália, az unortodox sikersztori, Jemen: az arab világ veszélyes lecsúszottjai, Haiti, a gránitszilárdságú alkotmányok országa, Afganisztán, az ország, ahol háromezer éve háborúznak, Kongó: a Zugló-pokol-tengely, Irak, a civilizáció bölcsőjébe rejtett pokolgép, Közép-afrikai Köztársaság: ahol egy őrült kannibál vitte a legtöbbre
A bukott államok listáján dobogós Szudán és Dél-Szudán is azok közé az országok közé tartoznak, ahol egykor hatalmas birodalmak romjain élő népcsoportok, és szakadár területek vívják egymás ellen soha véget nem érő harcainkat. A Nílus mentén fekvő, akkoriban Núbiának nevezett Szudán története kezdetben Egyiptommal fonódott össze. Először a fáraók hódították meg Núbiát, majd a területen kialakuló Kusita Királyság uralkodói foglalták el Felső- majd Alsó-Egyiptomot is. Végül az asszírok és az abesszinok rombolták le le a birodalmat, aminek a romjain felvirágzó keresztény királyságokat az Egyiptomból átterjedő iszlám söpörte el.
Az utolsó keresztény királyság romjain létrejött Kék Szultanátus több mint háromszáz éves fennállása során igen komoly területeket mondhatott magáénak a Szahara térségében. A belső torzsalkodásokban térdre kényszerülő királyságnak végül az törökök vitték be a kegyelemdöfést 1821-ben. Az uralmat megszerző egyiptomi alkirály, Muhammad Ali és leszármazottai jelentős fejlesztéseket hajtottak végre az északi részeken, ami főleg a földművelés fejlődésének kedvezett, így megkezdődhetett a gyapottermelés is. Délen ezzel szemben a rabszolgagyűjtő hadjáratok voltak jellemzőek.
Az Ali-dinasztia végére egy önjelölt kiválasztott, a Mahdi tett pontot, aki haza kívánta zavarni a nem meglepő módon itt is felbukkanó briteket és egyéb idegeneket. A Mahdi-felkelésként elhíresült lázadás végül olyan sikeres lett, hogy még a fővárost, Kartúmot is elfoglalták, rövid életű diktatórikus iszlám rezsimet hozva létre Szudán területén. A Mahdi állam hamar folytatta a szent háború exportját, és etiópokba, majd az egyiptomiakba kötöttek bele.
Az angoloknak nyilván nem esett jól, hogy egy önjelölt szent őrült kiűzte a csapataikat Szudánból. Ráadásul a franciák és a belgák áhítoztak Szudán területére. Az angolok ezért gyorsanSzudánba küldtek egy mindenféle haditechnikai újdonsággal felpakolt expedíciós hadsereget, akik a géppuskáikkal halomra kaszabolták a mahdista harcosokat, és 1898-ra megdöntötték a Mahdi-államot. A közös angol-egyiptomi uralom álcája mögött Szudán lényegében brit gyarmattá vált, ami viszont az ébredező szudáni nacionalizmus haragját vívta ki. A fejlesztésekből folyton kimaradó déli területek elszakadását tovább erősítette, hogy a britek két részre szelve kormányozták az országot: északon a muszlimokkal, délen pedig a keresztényekkel.
Polgárháborúk sorozata
Szudán függetlenedése az 1952-53-as forradalommal és új népi vezetők hatalomba kerülésével indult meg. 1954-ben mind a brit, mind az egyiptomi kormány képviselői aláírták a Szudán függetlenségét szavatoló egyezményt. A függetlenedés azonnal hozta is magával a polgárháborút: a függetlenségtől és az északi hatalomátvételtől rettegő déliek felszabadítási mozgalmának az északi hadsereggel való összecsapásai végül egy 17 éves, közel 100 ezer katonai és 400 ezer civil áldozattal járó háborúban csaptak át.
Ahogy a hidegháborús helyi csetepaték során mindig, itt is megjelentek nagy- és középhatalmi tényezők: az északiakat a britek és a szovjetek, míg a délieket az etiópok, az ugandaiak és Izrael támogatták. A polgárháborút végül az 1972-es addisz-abbebai egyezmény zárta, azonban ezzel még nem volt vége az öldöklésnek.
A tíz éves békeidőszakot követő második szudáni polgárháború akkor tört ki, mikor az északi elnök, Gaafar Nimeri tábornok megkezdte az egyezmény értelmében létrejött Dél-Szudáni Autonóm Régiót is magába foglaló föderatív Szudán létrehozását. Az egyezményt súlyosan megsértő lépés miatt újjáéledő ellentéteket tovább súlyosbította a saría bevezetése az ország teljes területén, amelynek eredményeképpen 1983 nyarára már újra kelepeltek a Kalasnyikovok. Az újabb polgárháborút Nimeri időközbeni bukása sem állította meg.
A bő két évtizedes második polgárháború kétmillió, természetesen többségében civil ember életét követelte, amihez hozzájárult az aszály és az élelmiszerhiány is. A háború miatt északon is leálltak a fejlesztések, a munkanélküliség és az oktatás helyzete katasztrofálissá vált, az egészségügy pedig az egyik legrosszabb a világon. 100 ezer szülésből 730 anya veszti életét, ami a nyolcadik legrosszabb érték a világban, ezerből pedig ötvenöt végződik a csecsemő halálával. Ez nem is csoda, a születések valamivel kevesebb, mint felén vesz csak részt képzett egészségügyi dolgozó. Ezer emberre nem jut egy egész kórházi ágy, a gyermekek 40 százaléka pedig kórosan sovány.
Tovább súlyosbítja a katasztrófát a szintén autonómiára pályázó nyugati Darfúr régió törzseinek a 70-es évek óta tartó torzsalkodása, amelyet az északi kormány a kegyetlen módszereikről elhíresült arab Janjaweed szabadcsapatok 2003-as bevonásával próbált megállítani. A 2009-2010-ig elhúzódó darfúri humanitárius katasztrófát az USA népirtásnak nevezte, tekintve hogy legrosszabb számítások alapján akár félmillió is lehet a civil áldozatok száma. Bár 2006-ban az Afrikai Unió tárgyalóasztalhoz tudta hívni a feleket, a darfúri békeegyezményt csak a legnagyobb helyi lázadócsoporttal, a Szudáni Felszabadító Mozgalommal sikerült aláírattatni, így a vérengzés megfékezése kútba esett. A többszázezer áldozaton és a több millió hontalanná váló emberen kívül az ENSZ beszámolói alapján körülbelül naponta 80 gyerek hal meg alultápláltság miatt. A jelentések szerint a darfúri konfliktusnak rasszista éle is van, a főként muszlim vallású, de fekete lakosságú tartományban randalírozó arab milíciák miatt.
Mivel konfliktusokból sosem elég, a szomszédos Csád 2005 karácsonyán hadat üzent Szudánnak, mert szerintük az országuk keleti részén szélsőségeskedő Demokrácia és Szabadság Mozgalom mögött a szudáni kormány állt. A 2010-ig tartó csádi polgárháborúba keveredő szudáni kormány így a kétezres évek közepén abba az abszurd helyzetbe került, hogy egyszerre három háborút vívott: fegyveres konfliktusát Csáddal, a második szudáni polgárháborút és a darfúri konfliktust. Bár Csáddal 2007-ben fegyverszünetet kötöttek, az ellenségeskedés csak 2010-ben ért véget.
Olaj van
Ugyanebben az évben a helyzetet megelégelő dél-szudáni vezetőség az elszakadásról szóló népszavazást kezdeményezett. A 2011 januárjában megtartott voksoláson a lakosság 99 százaléka az elválás mellett szavazott. Dél-Szudán végül 2011 júliusában vált függetlenné, amit Szudán is elismert.
A kettészakadó ország a totális káosz mellett is hosszú éveken át a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdasága tudott maradni az olaj miatt, még a nemzetközi szankciók ellenére is. Bár a 21. század első évtizedében több esztendőben is 10 százalék fölötti gazdasági növekedést realizált az ország, az egy főre jutó nemzeti össztermék még mindig csak 1400-1500 dollár körül alakul. A bevételek pedig nagyrészt az elit zsebében landolnak. A korábban a háborúk és az aszály miatt megtorpanó gazdaság új lendületet kapott, Szudán pedig villámgyorsan a második legnagyobb afrikai kőolaj kitermelővé vált. Az ország két részre szakadása azonban a gazdasági eredményeket is akadályozza. Komoly kölcsönös függőséget okoz az is, hogy míg a kőolajkészletek nagyrészt délen, míg az ehhez megfelelő feldolgozóipar északon települt. A gyermekcipőben járó szudáni olajiparban természetesen megjelentek a koncessziókra éhes külföldi nagyvállalatok, s mára az olajipar számottevő része az Afrika iránt mostanában nagy érdeklődést mutató Kína kezébe került. A két Szudán viszonyát az aprócska Abyei Terület feletti vita is beárnyékolja, amelyet a déliek maguknak követelnek, ám jelenleg az északiak irányítanak.
A szudáni helyzet persze 2011. júliusi elszakadás óta sem túl rózsás. A két Szudán néhol a háborús fenyegetőzésig is eljutó konfliktusait belső szembenállások is tetézik. A legnagyobb szudáni etnikumnak számító és a vezetésben is többségi dinkák és a többi népcsoport között már a népszavazás előtt is hatalmi harcok dúltak a vezetésért. A dél-szudáni autonómia ráadásul veszélyes gyakorlatot indított el, ami pozitív fejlemény ugyan a szintén az különválással kacérkodó Darfúrnak, azonban az egykori afrikai óriás szétszakadása csak látszólag oldja meg a helyzetet. Az apró darabokra hulló egykori állam újabb sor helyi konfliktust, polgárháborúkat, de leginkább a civil lakosság szenvedését hozhatja magával.
