Alaposan felforgatta az egyébként állóvíznek aligha nevezhető izraeli politikai életet Ariel Saron kormányfő, aki hétfőn a választások előrehozatalát kérte Mose Kacav államfőtől, majd bejelentette, kilép a Likud tömörülésből és új centrista pártot hoz létre. A gázai és a ciszjordániai telepesítés bajnokaként ráragadt "buldózer" névhez illően nem kevesebb a célja, mint az, hogy egyszer és mindenkorra átformálja az izraeli-palesztin konfliktus arculatát.

Úgy tűnik azonban, hogy Saron csak becenevéhez maradt hű, politikai credójához kevésbé. Feladta például a hetvenes évek elején az ő segédletével is létrehozott Likud alapideológiáját (lásd keretes írásunkat), amikor 2003-ban bejelentette tervét az egyoldalú "leválásra" a palesztinokkal folyó konfliktusról. A párt jobbszárnyának ellenkezése dacára - és a baloldali Munkapárttal tavaly decemberben kötött nagykoalíció segítségével - a nyáron fel is számolta a Gázai övezetben létesített összes zsidó telepet, és 38 évi megszállás után szeptemberben kivonta az izraeli hadsereget a tengerparti sávból.

A Likud lázadói ezt nem tudták megemészteni, megpróbálták megbuktatni saját miniszterelnöküket, de Saron az ellenlábasai által kierőszakolt pártelnöki választáson győzelmet aratott Benjamin Netanjahu volt pénzügyminiszterével szemben. Ennek ellenére a kormányfő a jelek szerint nem érezte magát biztonságban, és úgy ítélte meg, hogy pártja nem követi őt, hiszen azóta két miniszteri kinevezését is leszavazták saját rebellisei, de facto kettészakítva a pártot. Saron tehát távozásával lényegében csak betetőzte a gázai kivonulással kezdődött folyamatot.

Új - egyes források szerint a Nemzeti Felelősségre keresztelt - pártja az eddigi hírek szerint a palesztinokkal kötendő békére koncentrál majd. A feltételeket persze Saron szeretné diktálni: jelezte, hogy az elszigetelt ciszjordániai kolóniákat evakuálni kell, de mindenképpen megtartja a nagyobb telepeket. A palesztin államiságról pedig csak akkor kezd tárgyalásokat, ha a Palesztin Hatóság demilitarizálja a fegyveres szervezeteket, például a Hamász katonai szárnyát.

A Likud 40 fős parlamenti frakciójából lapzártánkig állítólag 14-en - közülük öt miniszter - jelezték, hogy Saronnal tartanak, aki azonban szeretné megnyerni politikai riválisát és egyben személyes barátját, Simon Pereszt is, akit két hete taszítottak le a Munkapárt elnöki posztjáról. Az izraeli béketábor által egykor utált Saron politikai pálfordulását mi sem jelzi jobban, mint hogy a baloldali-liberális Merec párt vezetője, Joszi Beilin - még saját pártját is meglepve - lelkendezett az új centrista pártért.

A 77 éves Saron drámai lépése ugyanakkor talán az eddigi legkockázatosabb is egyben merész és rizikós döntésekkel teli katonai és politikai karrierje során. Korántsem biztos, hogy a Gázai övezetből történt sikeres kivonulás által tovább növekedett népszerűsége elegendő lesz a győzelemhez. A választásra minden valószínűség szerint február végén vagy március elején kerül sor, addig nemcsak a kampányhoz szükséges forrásokat kell előteremteni, de olajozottá kell tenni az új párt választási gépezetét is. A felmérések szerint Saron centrista pártja fej fej mellett végezne az új elnök, Amír Perec vezette Munkapárttal szemben, és a harmadik helyre szorulna a Likud, melynek vezetéséért e hét elejéig heten szálltak ringbe.

Saron hetek óta érlelődő döntésében az utolsó lökést talán éppen a Munkapárt élén történt vezetőváltás adta meg. Az izraeli politika másik nagy öregje, a 82 éves Peresz helyére meglepetésként megválasztott 53 éves Perec ugyanis azzal a programmal győzött, hogy nyomban távozik a nagykoalícióból, amit a párt vezetősége vasárnap szinte egyhangúan meg is szavazott. A vezetőváltás vérátömlesztéssel érhet fel: míg a Peresz vezette Munkapárt teljesen elszürkült, és lényegében a Saron-féle Likud csatlósává vált, Perec önálló életre keltheti a pártot.

A nemzetközileg kevésbé ismert új munkapárti vezető máris kijelentette, hogy Izraelnek ciszjordániai zsidó telepeket is fel kell számolnia, és állandó békemegállapodást kell kötnie a palesztinokkal. A tárgyalások megindításához nem is szabott feltételt. De Perec sikerében az új motívum nem a palesztin kérdéssel kapcsolatos álláspontja, hanem az, hogy a zsidó államot 1948-ban megalapító Munkapárt vissza kíván térni szocialista gyökereihez. Perec hangsúlyozta, hogy a Saron-kormány szabadpiaci reformjai és a költségvetési szigorítások tovább nyomorították az izraeli szegényeket. A Háárec izraeli lap szerint az utóbbi évtizedben Izrael valóban a fejlett világ legpolarizáltabb társadalmává vált, és az országban a legmagasabb az idősek körében mért szegénységi ráta. Perec többek között a minimálbér emelését szorgalmazza és azt, hogy erősödjenek a kapcsolatok a zsidó többség, valamint a 6,8 milliós lakosság ötödét adó, a gyakran intézményes diszkriminációra panaszkodó arab kisebbség között.

A marokkói bevándorlók fiaként született Perec új arculatot adhat a Munkapártnak, amely 1977-ben részben azért vesztett először a Likuddal szemben, mert elpártoltak tőle az alacsonyabb jövedelműek. Az európai bevándorlók, az askenázik uralta Munkapárt most visszaszerezheti egykori szavazóbázisát. Hiszen Perec, aki a szamárlétrát végigjárva jutott el a csúcsra, és lett 1995-ben a nagy hatalmú Hisztadrut szakszervezeti szövetség vezetője, kétségtelenül közelebb áll a társadalom peremén élőkhöz, mint az askenázi elithez tartozó Peresz, akitől már megjelenésében és öltözködésében is különbözik.

A Saron-Perec-párharc tehát azon is múlik, hogy az eddigi katonai-biztonsági prioritás mellett mekkora hangsúlyt kapnak a kampányban a társadalmi problémák. Míg az első kérdésben a választók talán inkább Saronban bíznak, a második területen Perec lehet a nyerő. Szakértők szerint ugyanakkor az utóbbi évek szabadpiaci reformjaival és takarékossági intézkedéseivel nem annyira Saront, mint inkább volt pénzügyminiszterét, Netanjahut azonosítják. Saron mindenesetre gyorsan megértette az idők szavát: már Perec megválasztásának napján egy gazdasági konferencián szinte másról sem beszélt, mint a "szegénység elleni háborúról".

KERESZTES IMRE