Az ismerős dán házaspárt tökéletesen hidegen hagyja mindaz, amit az útikönyv megtekintésre ajánl, viszont rá vannak kattanva a lépcsőházakra. Egyszerre látják bennük a poétikát és az úgynevezett realitást. Órák óta fel-alá járkálunk, minden második kapualjba bekéredzkedünk, várjuk, hogy valaki hazaérjen, és kinyissa nekünk a kaput. A Karinthy Frigyes úton a férjem már annyira unja, hogy találomra felcsönget Rozgonyiékhoz, akik nem értik, de tudomásul veszik a dolgot, és kinyitják a kaput.

A dánok gerjednek a gangokra, stukkókra, reliefekre, lépcsőkorlátokra, gondosan lefotózzák, tagelik és máris újabbakra vadásznak a Google Earth-ön. Mintha kifejezetten azért utaztak volna ide októberben, hogy tudassák velünk, a lépcsősoroknak, ahol csak lépdel az ember és közben másra gondol, értelme van. Elvezetnek valahová.

Mindent megbámulnak. Benéznek a bérházak udvarára, a kukatárolókba, a hajléktalanok odvaiba, a szatyros nénik szemébe. Nem akarnak enni, pisilni menni, padra lerogyni, a lépcsőkorláton lecsúszni, csak menni. Járunk hentesnél, lefotózzuk a lakótelepi toronyház aljában a műkörmöst, míg végül megérkezünk a valóság legközhelyesebb bugyrába: a kiskocsmába.

A helybéli, ha benéz, csak azt látja, sokan vannak-e, és milyen alakok. Az olyan megszállottak, mint ezek a dánok, azonban látják, nagyon pontosan, a bent söröző alakokat és mögöttük a világot, ahová tartoznak.

Azt olvasták egy angol nyelvű blogon, hogy a magyar kiskocsma (nem összetévesztendő a romkocsmával) olyan, mint egy futballstadion. Megvannak a maga szektorai, néha egymásnak esnek a kemény magok.

A férjemre pillantok, ő finoman vállat von.

Pocakos, alacsony férfi ül a szomszédos asztalnál, a pultnál lófarkas, karikás szemű lány pusmog egy garbós, szakállas fiúval.

Az idősebb úr az ablak mellett éppen felkiált: Hogyisne! Háttal ülő társai hevesen ingatják a fejüket és ingerülten lögybölik a sörüket.

Körvonalazódni látszik bennem valami homályos megfelelési kényszer, a dánok balhéra vágynak, szeretném bemutatni nekik a magyar virtust.

Tomi, a csapos, rálehel a pohárra, aztán teletölti.

Majd jönnek – biztat – a koncert előtt.

Hét óra felé tényleg benépesül a kocsma, a nyugdíjasok mögé letelepedik a szomszédos irodaházból az IT-szektor, akik azt tárgyalják éppen, hogy a komplett HR-es levelezésbe belelátnak, és mekkora már, hogy épp a kisfőnök helyére keres embert egy külsős ügynökség.

A sarokasztalt kisebb társaság foglalja el, mindegyik fekete kabátot, magasan fűzött bakancsot hord.

A pultnál ülő karikás szemű lányhoz és szakállas fiúhoz is csatlakozik néhány egyetemista, alapoznak a nagy körre, a körúti kocsmatúrára. Ők már nem jutnak asztalhoz. A pultot támasztják és dühödten bámulják az ablak mellett ülő ballonkabátos nyuggereket.

„Nekünkmárnyugdíjseleszcsakdiákhitelbaszod” – dünnyögik a sörükbe.

A ballonkabátos öregúr hallása valószínűleg már nem a régi, különösen a sportcsatorna alapzajában nem, mert párás szemüveggel pislog az egyetemisták felé, aztán felsóhajt, bízni kell a jövőben, sosem szabad feladni, a laparoszkópos műtétek nagyon beválnak.

A sarokasztalnál ülő fekete kabátosok közül az egyik, egy borotvált fejű csíkszakállú azonban nem hagyja annyiban.

– Spagettiszakokon henyél a sok aljadék, aztán elhúznak az országból. Ki kellene irtani mindet, sok büdös rohadék. Unió meg a faszom –  összegezi, aztán felkapja a fejét – na, itt a Fecske is, vazze!

Fecske okostelefonokat, strasszos kiegészítőket meg szelfibotokat árul sörösrekesz nagyságú standján a pláza előtt.

Most Kittikével bukkan fel, dundi, kipirult arcú kislányával, aki mindig a legelegánsabb a játszótéren, óránként átöltöztetik, de most sikktelen sárga műanyagsisakban kapaszkodik a kempingkerékpár kormányába. Mindannyian belefeledkezünk a látványba, a fekete kabátosok, a nyugdíjasok, a teljes IT-szektor és Tomi, a csapos.

– Mit csinálsz? – bődül Fecske a gyerekre, úgy, hogy az ajtón át is hallani. – Nyisd ki a szemed!

Kittike, amint mindkét lábát a pedálra helyezi, behúzza a nyakát és becsukja a szemét.

– Szép ez a gyerek, kár, hogy ilyen kövér – jegyzi meg a pultot támasztó egyetemista lány, teljesen figyelmen kívül hagyva a gyerek grimaszát. Nyilvánvalóan gyűlöli az egész biciklizést.

– Azér' van benne egy-két vonó – feleli a társa, miközben belekortyol az Unicumba.

Fecske kitolja a lányát az ablakból, de pár perc múlva ismét felbukkannak, és szóról szóra megismétlődik a jelenet.

– Mondtam, hogy nyisd ki a szemed!

Kittike arcáról eltűnik a rémület, átveszi a helyét a csendes megadás. Némán dől el, de Fecske felkapja a földről, ahogy a frizbit szokták és visszaülteti a nyeregbe. Nagyon ambicionálja, hogy a gyerek megtanuljon biciklizni, mióta bicikliúton le lehet tekerni a Dunához, ez nálunk a kerületben presztízskérdés. Kittike mély, rekedt, panaszos hangon bömbölni kezd. A kocsma közönsége, különösen a fekete kabátos sarok bosszúsan felhördül.

– Azt a kurva istenit neki, Fecske! – Emelkedik fel a csíkszakállú a sarokasztaltól.

A gyerekre nézek, aki most bezzeg tágra nyitja a szemét, és azt látja, hogy a fekete kabátos kiront az utcára, a szemközti facsemete mellől kitépi a karót és megindul vele az apja irányába.

Tomi, a harcsabajuszú, ólábú, 165 centiméteres csapos már kerül is kifelé a pultból, a férjem is emelkedik ültéből, latolgatom, van-e esélyünk a fekete kabátosokkal szemben, a dán pasas mondjuk nyüzüge, de a felesége esetleg bevethető, az eléggé vállas. Az arcok megdermednek. A következő pillanatban a csíkszakállú már a bicikli mellett térdepel, káromkodva próbálja hozzáerősíteni a karót a bicikli matricás csomagtartójához.

– Fogjad és toljad, ne kínozd már azt a gyereket vazze! – veti oda Fecskének. – Te meg tekerjél, Kittike! Hadd fusson apád.

Fénylő arccal tér vissza a kocsmába. Egy ember, aki mindent elrendezett.

Elfordítjuk a fejüket, szimbolikusan kiléptünk a szituációból. Arra gondolok, hogy itt ebben az elképesztően erős pillanatban kellene abbahagyni a dánokkal az estét, most már biztosan berúgtak a magyar valóságtól.

Ám mielőtt odaléphetnék a kabátokkal borított fogashoz, Feri bácsi esik be az ajtón.

– Látta valaki Eddie-két? – leheli kifulladva az emberi lélegzetek, az italok párájának gőzébe.

A nyolcvanas gépészmérnököt mindenki ismeri a környéken, arról nevezetes, hogy egy amerikai egészségügyi cég kísérleti alanya, rizsszem nagyságú szubkláviás vagy mifene pészmékerrel. Az csak hab a tortán, hogy Feri bácsinak és a kiskutyájának, Eddie-kének is beültetett csípőízülete van. Eddie-t még kölyök korában tesztelte egy szájkosár nélküli harcikutya, azóta drótok tartják, de rendületlenül sétál Feri bácsi után a maga tempójában.

Ijedtében vagy inkább zavarában Feri bácsi ránk mosolyog, és ez annyira nyugtalanító, hogy az egyetemista lány lekászálódik a bárszékről, az IT-sek felpattannak az asztaltól, mindenki fészkelődni, kérdezősködni kezd, kidugják a fejüket az ajtón, végül szétszélednek a Fehérvári úton.

– És fizetni ki fog? – horkan Tomi, de közben az ablak előtti bozótost fürkészi.

Eddie-ke nagyot hall, ezenkívül süketnéma is lehet, mert soha nem ugat, hogy mozgássérült, azt már említettem. Esély sincs rá, hogy füttyszóra visszaügessen.

A pénteki nap tehát ott végződik, ahol elkezdődött. Egy lépcsőházban.

Eddie-ke nyilvánvalóan hazavánszorgott, mert lehet, hogy egy rakás szerencsétlenség, de nem szellemi fogyatékos. Ott pillog átszellemülten a postaládák alatt, a dánok előkapják a telefonjukat és vadul fényképezni kezdik. Betagelik: szocreál, Lágymányosi lakótelep. Eddie-ke, amint megpillant bennünket, istentelen tombolásba kezd, csahol, vinnyog, mintegy sugallva, hogy ő otthon van, és minden lépcsőház értelme végül is a hazajutás.