Lőrinc László
Szerzőnk Lőrinc László

Nem a zsidótörvényeket támogató, nácibarát Hóman Bálintnak kellene szobrot állítani, hanem Lázár Andornak, aki szembeszállt az őrülettel.

„Nem volt még tavasz Magyarországon, mikor annyi zöldség kivirult volna, mint ezen a tavaszon, és nem volt még soha nemzet, mely olyan kevéssé tudta volna megkülönböztetni a politikai és közgazdasági bolondgombát a jó gombától, mint ez a mi nemzetünk” – dohogott a Pesti Napló 1938. május 20-án megjelent vezércikke. Akkor is épp egy gyűlöletkampánytól volt hangos a politika és a sajtó: hónapok óta zajlott az első zsidótörvény vitája. Ez termelte ki a sok zöldséget arról, hogy a nemzet felemelése, a szociális igazságosság megteremtése a jöttment zsidók kárára oldható meg.

A cikk szerzője, Lázár Andor nem valami lekommunistázható éhenfirkász volt, hanem Gömbös Gyula majd Darányi Kálmán kormányainak korábbi konzervatív igazságügy-minisztere. Neve a Történelemtanárok Egylete (TTE) „Hóman Bálint szobrának tervezett felállításáról” szóló állásfoglalásában bukkant fel legutóbb, mely szerint „inkább Lázár Andornak kellene méltó emléket állítani, aki lemondott igazságügy-miniszteri tárcájáról, mert ellenezte az első zsidótörvényt.”

Hóman és Lázár szembeállítása azért is indokolt, mert éppen Lázár emlékirataiból tudjuk, hogy a zsidótörvény és a németbarát politikai fordulat motorja nem a tétova miniszterelnök, Darányi, hanem az agresszív szürke eminenciás, Hóman, a kultuszminiszter volt. Ő volt az is, és nem a kormányfő, aki az új irány ellen többször felháborodottan tiltakozó Lázárt lemondásra szólította fel.

Számos esetben állították fel, vagy hagyták meg szerte a világon – és itthon is – ellentmondásos személyiségek emlékműveit. Akár kaphatna egyet Hóman is, a jeles történész, kultúrpolitikus és lokálpatrióta, ha nem kísérné ezt a náciközeli politikus elhallgatása vagy kimagyarázása. És főleg: ha közben a közemlékezet nem lenne olyan ordítóan közönyös és hálátlan azokkal szemben, akik azokban az időkben szembeszálltak a Hóman által is vezényelt gyűlöletkórussal; akiknek ténykedése ma minden politikai oldal számára vállalható lenne. E sokak egyike Lázár Andor.

E hálátlanságra hívtuk fel a figyelmet e lap hasábjain 2013. április 3-án megjelent írásunkban, melynek hatására mégis mintha valami megmozdult volna: a szentendrei Magyar-Izraeli Baráti Társaság vezetői egy évvel később emléktáblát helyeztek el az idős Lázár leányfalui lakhelyén. (A Rákosi-korban kitelepítették, és később sem költözhetett vissza a fővárosba.) A kert mélyén rejtőző, csak a lakók által látható tábla azonban igen kevés az általános el-wassalbertesedés ellensúlyozására.

Lázár 93 éves, Brüsszelben élő György fia véletlenül értesült az említett írásunkról. Ő mutatta meg azután édesapja vezércikkeit, melyek a lemondás után születtek, és melyek fontos egykorú megerősítői az emlékiratokban foglaltaknak. Ezek közül való az is, mely a politikai zöldségektől óvott. De a többi is az alkotmányosság megőrzéséért, a tömeghiszterizáló, ellenségkép-gyártó, vezérelvű politikával szemben lépett fel. Számára még István király Intelmeinek egyik részlete sem jelentett mást, mint „felmagasztalását a véleménynyilvánításszabadságának”. (PN április 26.)

Nekiszegezte olvasójának a kérdést: mit tart többre, „a nemzetének ősi magyar tulajdonságait, a szabadság, függetlenség, önállóság szeretetét … vagy pedig idegen nemzetektől kölcsönzött eszmékhez fordul? Olyan intézmények létesítésére törekszik, amelyek ellen egy ezredéven át küzdött?” (Május 1-én, vagyis másfél hónappal az után írta ezt a Budapesti Hírlapban, hogy az ország a náci birodalom szomszédja lett.) Könyörögve kérte, hogy „azokat, akik vezetik az országot, ne olyan vágy felé szorítsd jó magyar népem, mely a beválthatatlan ígéretek lápvirágos mocsarába vezet.” (PN május 8.) Hasztalan figyelmeztetett arra is, immár két héttel a törvény elfogadása után, de az újabbakat megelőzendő, hogy akkor erős a nemzet, ha „egyes tagjai, csoportjai … nem egymás pusztítására … használják tudásukat, erejüket”. (BH június 16.)

Mivel Lázár Andor hetvenhét évvel ezelőtti ellenzéki sorai igencsak aktuálisak, nem meglepő, hogy nem az ő, hanem az ellenlábasává vált egykori barátja, Hóman kormányzati támogatású megdicsőülése (akadémiai rehabilitáció, szoborállítás) zajlik a szemünk előtt. Hogy az, aki szembeszállt a Horthy-kor gyűlölet-zöldségeivel, majd áldozatául esett a hasonló kommunizmus korinak, az örülhet, ha egy leányfalui kert mélyén szerénykedhet a neve, miközben Hóman bronzbálványa előtt ájultan borulnak le a bolondgomba-fogyasztók.

Mindent értünk, ha a haszonlesőket, az elfogultakat vagy a tájékozatlanokat tekintjük. De hol vannak a független, szakmájukat védő, nagynevű történészek, akadémikusok, tanszékvezetők, dékánok és rektorok, mikor a múltértelmezés porcelánboltjában sokadszor fordul meg a politikai elefánt? Tán ugyanott, ahol a történelemoktatás, és általában az oktatás jó ideje tartó, zöldség-magyarázott lebutításának korábbi állomásai idején?

Hogy is írta Lázár, a bolondgombás cikkben? Hol késnek azok, akik „a tudatlanság és a sötétség vakmerőségeivel szemben … felveszik a harcot?” Hogy vajon „szerénység vagy gyávaság az oka annak, hogy hallgatnak, akiknek beszélniök kellene?” És „vajon a szerénység hirdetése nemcsak álarca-e az erkölcsi bátorság, a felelősségérzet hiányának?”

Bármi történjen is Hóman-ügyben, emlékezetünkben kéne tartani Lázár Andor kérdéseit.

A szerző a TTE alelnöke.