Ellenzéki belbajok

Év eleje óta egyedül a Fidesz szavazótábora bővült. Az ellenzéki pártok legfeljebb stagnálnak. Emiatt a Fidesz és a szövetséges ellenzéki erők közötti távolság növekedett. A szeptemberi mérések már figyelembe tudták venni az MSZP-Együtt megegyezést. Mostanra azonban látható, hogy önmagában az ellenzéki szövetség nem hozott trendfordulót.

Ennek egyik oka lehet, hogy a tárgyalásokat hosszú vita előzte meg. Irreális volna azt várni, hogy a vitában érzelmileg érintett választók egy csapásra a szövetség híveként gondoljanak magukra. A szövetség álmát biztosan könnyebb lehetett szeretni (már akinek), mint a valóságot, és a korábbi ellenszenvek sem szűnnek meg maguktól. A másik ok, hogy az MSZP és az Együtt-PM egyelőre csekély erőfeszítést tett, hogy ezt a gondolkodásbeli váltást ösztönözze. Magának a megegyezésnek az aláírására csak október 23-án kerül sor, az MSZP kongresszusa után. Igaz, addig is lesznek közös események, de ez a periódus alapvetően mégiscsak arról szól, hogy az Együtt-PM az egyéni jelölteket keresi, az MSZP pedig az országos listát állítja össze.

Ezen is túl kell esni.

Mindez ahhoz vezet, hogy az MSZP-Együtt-PM egyezség egyelőre csak a pártok számára hozott megkönnyebbülést. Végre "le van a gond" az összefogásról. Még e megkönnyebbüléstől is megfosztaná a résztvevőket a DK, amelynek elnöke kampányba kezdett. Kihasználja, hogy két potenciális szövetségese – jelenlegi riválisa – a saját ügyeivel van elfoglalva.

Rezsifüggők

A kormányoldalon a helyzet alakulásából azt a következtetést vonták le, hogy a "rezsiharc" hozta a Fidesznek az előnyt, tehát ennek folytatására kell berendezkedni. Igazából, ha jól meggondoljuk, az ellenzék is ezt a következtést vonta le.

Országszerte zajlanak a "rezsicsökkentő fórumok", amelyeket leginkább tematikus lakossági fórumokként jellemezhetnénk. Épületes szónoklatokban védelmezik a vezető kormánypárti politikusok a rezsiháború eredményeit, meg még ami eszükbe jut. A szén- és hídcsata propagandájának fordulatait idézi a kormánypárt kongresszusi állásfoglalása, amely deklarálja, hogy 2014 a rezsiharc éve lesz, kijelölve egyúttal a választási kampány fő csataterét.

Az időközi választások viszont talán azt is jelzik, hogy a rezsicsökkentés nem csodafegyver. Bár a választók nagy része valószínűleg nem végez konkrét számítást a 2010 óta bekövetkezett veszteségeit és nyereségeit illetően, az általános benyomás az ország állapotáról, a saját életkilátásairól a rezsicsökkentéssel sem változott meg. A többség elégedetlen, pesszimista, csalódott és kormányváltást akar.

Talán az is megmutatkozik a helyi csatákban, hogy a korrupció elleni küzdelmet a Fidesz úgy gondolta: letöri mások korrupcióját, hogy aztán a helyükre léphessen. Valódi célja nem a korrupció megszüntetése, hanem a monopolizálása volt. Az országos botrányoknak helyi klónjai is vannak ezerszámra. Sokan látják ezt: ott van az orruk előtt. Az ezzel kapcsolatos felháborodás becsatornázható a politikai küzdelembe, szolgálhat választói motivációként is. Ezzel szemben azokon a településeken, sok ilyen van, ahol az önkormányzat a legnagyobb vagy akár az egyetlen munkaadó, kormányellenes véleményt hangoztatni, akár csak szűk körben is: veszélyes. Ez önmagában is tragédia, másfelől pedig torzítja a nyilvánosságot. Elhallgatási spirált indíthat be, s magát a véleménykutatást is nehezíti.

Kiszivárgó – és ezért megkérdőjelezhető hitelességű – információk szerint a Fidesz vezetésében sem tekintik elintézettnek a győzelmet. A kormánypártnak fontos is, hogy szavazótábora veszélyérzetét ébren tartsa. Állítólag Orbán is a 2002-es keserű tapasztalatokra hivatkozik. Ám ha így van, emlékei megcsalhatják. 2002 tanulsága Orbán szerint ugyanis az, hogy nem volt elég kemény a harcban, s hogy nem mozgósított elég jól. Kizárólag szervezési és szervezeti okokra vezette vissza a vereséget, éppen azért, hogy a politikai és személyi problémák kapcsán ne kelljen vitát nyitnia. A második Orbán-kormányra viszont még inkább igaz, hogy elsősorban politikai problémákkal küzd, amelyeket kampánnyal és szerevezettséggel kíván felülírni. Kérdés, mennyire kell jónak lennie egy kampánynak ahhoz, hogy egy ennyire rossz politikát ellensúlyozni tudjon.

Háború a számokkal

Az ellenzéki oldalon szinte konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy a kutatásoknak hinni nem lehet. Sok éves tapasztalat, hogy a közvélemény-kutatások valamelyest felülmérik a Fideszt, s hogy az érzékelt véleményklíma eltérhet a szimpátiák tényleges eloszlásától. A jelenlegi helyzetben ez fokozottan igaz lehet. Ebből adódóan talán másképp kell mérni, és másképp kell olvasni a méréseket.

Attól viszont óvnék, ha fogalmazhatok így, hogy eldobva a véleménykutatásokat, helyettük egy-egy időközi választásból vonjunk le messzemenő következtetéseket. Rengeteg helyi sajátosság befolyásolhatja az ilyen voksolások kimenetelét. Például nem valószínű, hogy minden egyes körzetben olyan erőforrás-koncentrációra lesz képes országos választás esetén az ellenzék, mint az időközik alkalmával. A Fideszről viszont inkább gondolhatjuk, hogy amit most képes helyben produkálni, azt jövőre is hozni tudja. Nem szólva arról, hogy a Baján lelepleződött láncszavazás 2014-ben már legális lesz. Az sem mellékes, hogy az időközi választásokon nincsenek versengő ellenzéki listák a közösen támogatott jelölt mellett, nincs tehát az ellenzéki kampánynak olyan kettős logikája, amilyen majd jövőre lesz.

Az ellenzéki pártoknak természetesen elemi érdekük, hogy felhívják a figyelmet a számukra kedvező eredményekre, mielőtt végképp az elkeseredés lesz úrrá a kormányváltás hívein. Van realitása annak, hogy az elhallgatott vélemények a voksok útján törhetnek felszínre. Figyelmeztető jel lehet viszont, hogy az év elején még kisebb volt a különbség a kormányoldal és az ellenzék között, holott félni akkor is volt már okuk a kormánypárt kritikusainak. Nem lehet tehát erre az egyetlen tényezőre visszavezetni a Fidesz számára kedvező számsorokat.

Mindent egybevetve eléggé valószínű, hogy van rejtett tartalék az ellenzéki oldalon. A Fideszt meg lehet verni. Ennél többet nem lehet mondani, és nem is lehet tudni. A politikai osztály szelektív "adatolvasása" azonban téves következtetésekre vezethet. A szimpatikus adatok felnagyítása, a nemszeretem számok figyelmen kívül hagyása növeli a hibalehetőséget. Ma már az is előfordul, hogy egy-egy politikus "bemondja" a nyilvánosságban, szerinte mennyi támogatója van "valójában". Ez része a pszichológiai hadviselésnek, stratégiai kiindulópontnak azonban ingatag.

Végül is, nehéz megmondani, hogy ha egy pártnak (vagy többnek) sok baja van a számokkal, akkor mi egyébre kívánja alapozni szavazatszerzési stratégiáját. Hacsak nem csalhatatlan ízlésére és intuíciójára.  

(A szerző politikai tanácsadó. Cége többek között a Magyar Szocialista Párttól is kap megbízásokat.)