Talán ez a Kertész Imre-interjú legfelkavaróbb részlete, s persze fel is kavarodnak tőle az olvasói lelkek, mert a hétköznapi primer élmények szintjén értik mondatait, nem a filozófiai világtapasztalat, a létet megértő gondolkodó revelatív felismerése, egyfajta személyesen átélt új kinyilatkoztatás szintjén, amiről pedig számos írásában vallott. A kommunista diktatúra idején fogta fel, mit élt át egy korábbi totalitárius rendszer áldozataként. Talán regényét, a Sorstalanságot sem értették meg, melyről sokszor bizonygatta, nem puszta holokauszt-regény, hanem egzisztencialista mű, melynek igazságához azonban Auschwitz és a diktatúra tapasztalata juttatta.

Az embert szülei készítik fel elsőként a megsemmisítésre – ezt is mondhatná akár önmagát kommentálva, és nyilván ezen is felháborodna a közvélemény, mely nehezen ért meg minden, saját egzisztenciáját érintő, nyugalmát megzavaró állítást. Pedig a tavaly november óta ismét Budapesten élő Kertész, aki Németországban megjelenő új könyve kapcsán adott interjúkat, művében csak annyit állít: a szófogadásra, a szülők, tanítók, elöljárók, a mindenkori felsőbbség tiszteletére nevelt, érzékeny és szorongásra hajlamos civilizált ember könnyű prédája a totalitárius politikai berendezkedéseknek. Önkommentárjaiban pedig azt mondja: lehet belőle áldozat és lehet belőle elkövető: konstelláció függvénye, például azé: nácizmus vagy kommunizmus a tartalma a totalitárius berendezkedésnek. Aki az egyikben áldozat, a másikban akár elkövető is lehet. Van, aki mindkettőben eszközzé vált, van, aki mindkettőben áldozattá, de más rendszereket is találhatunk, ahol a kellő autonómiával és szuverenitással nem rendelkező személy, apró csavarrá válva, a nagy gépezet részévé lehet.

Különös, de kevesen, nagyon kevesen kérdeztek rá Kertész korai alapélményére, önfelfogásának, önmegértésének mélyre nyúló gyökereire, melyet ugyan érint két legfontosabb regényében, de talán nem tudatosul, hogy világnézetének mélyén ez a két, gyerekkori élmény is ott lapul.

Az elvált szülők között oda-vissza adott gyerek mások létének részeként éli meg önnön létét, s a róla folytatott vita hallatán tárgyként gondol magára. Az elvált szülők gyermeke, tudjuk a Sorstalanság egy utalásából, majd a Kaddis fejezetnyi részéből, árvaházba kerül. A bizalom közegéből kiragadva „deportálják”, még azelőtt, hogy auschwitzi deportálására sor kerülne. Már hallom az ellenvetést: hogy hasonlítható össze ez az élmény a tömeges, vagonbeli száműzés során átéltekkel, különösen a megsemmisítő tábor tapasztalataival. Természetesen tudom, az árvaházban nem voltak gázkamrák, nem volt tömeggyilkosság. De a gyermek léte már akkor elszemélytelenedett, tárggyá vált, és ez által lelki értelemben sérült. Auschwitz, majd a diktatúra tapasztalata erre az ősélményre épült rá, s ez minden bizonnyal hozzájárul a tömegtársadalmak és totális rendszerek személyiségfelszámoló jelenségének megértéséhez. Ahhoz a keserű tisztánlátáshoz (ne feledjük, Felszámolás c. regénye hősét is Keserűnek hívják), mely Kertésznek sajátja, mely már a világhírnév biztonságot nyújtó tényét megelőzően szabadságát és szuverenitását adta.

 „Van sok író, aki állandóan csak ír, és nem is rossz könyveket, nekem viszont ez a nyelv megtalálásáért folytatott küzdelem volt. (...) Nem én voltam tehetséges, hanem ahhoz kellett tehetséggel rendelkeznem, ami történt velem. Ki kellett ráncigálnom magamból a tehetséget, hogy meg tudjam fogalmazni azt a kivételes dolgot, ami történt velem" – fogalmaz a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungnak adott interjújában. „Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már a saját magát és az életét sem ismeri fel. A funkcionális, vagyis csakis a funkciójában létező ember elveszti önmagát. Soha nem akartam nagy író lenni, mindig csak azt akartam megérteni, miért ilyenek az emberek” – mondja másik interjújában, a Die Zeit-ban.

A „természetesen” kifejezés köré épülő nyelv megtalálása: az elnyomóival, gyilkosaival készségesen azonosuló áldozat nyelve, a totalitarizmus nyelve. Ehhez el kellett tudni távolodni minden ideológiától, és a pszichológián keresztül eljutni a filozófiai felismerésig: a nevelődés, a civilizálódás részben vagy egészben azonosulás az agresszióval. A folyamat a társadalom rendszerének részévé egyszersmind kiszolgáltatottá tesz. Ahhoz, hogy ezt megértse, ki kellett rángatnia magát minden emberi közösségből és eljutni az individuumig, aki önvédelemből áll szemben minden tömeggel, minden konform válasszal, minden ideológiával, mely helyzetét sematikusan értelmezné, sőt, időről időre újra és újra értelmezi önnön létét is, mint például a 2013-as Kertész a Nobel-díj utáni helyzetét. A zsidó is így lehet olyan civilizációs kategória, melyet, mint tette ezt oly sokszor, ezúttal a Die Zeit-nak adott interjúban, kész öntőformaként elutasít, miközben máskor másutt annyiszor fejezte már ki e szóval kívülállói egzisztenciáját.                                                                                                                      

Évtizeddel a díj elnyerése után, Budapestre visszatelepedve rálát elmúlt évtizedére is, melyre tán közben is rálátott, csak most, e tíz évéről szóló könyve kapcsán időszerű a promóciós interjúkban értelmeznie utóbbi évtizedét. Igen, az önismétlő interjúk, pódiumbeszélgetések, előadások a „holokauszt-ipar” részévé teszik az embert, aki elunja saját igazságait, s egy idő után „természetesen” konform kérdésekre olykor fáradt, konform válaszokat ad. Igen, a német múltfeldolgozás is iparszerűvé és gépiessé vált. Igen, szabad, sőt kell erről beszélni, miközben a vészkorszakról is beszélni kell. Igen, önmagát is gyűlölheti az ember, a nevét is. Igen, elképzelhető, hogy az ellenállás közegében, amikor felismerte és kidolgozta világnézetét, inspirálóbb volt a helyzete, és az ellenállás fokozta életerejét, és igen: a keserűség és a csömör akkor éri utol, amikor a többi nagy holokauszt-íróhoz hasonlóan befut. Ráadásul beteg, öreg. Az elmúlás mindennapos közelségével és azzal szembesül, hogy képtelen írni, képtelen újat mondani, és a tiszta írói tudatnak ennél fájdalmasabb kevés dolog lehet. Mi ebben a meglepő?

S mi abban a meglepő, ahogy visszakérdez egy ponton: „Úgy érti, hogyan voltam képes együtt élni németekkel? Szerintem még meglepőbb, hogyan tudtam egyáltalán magyarokkal együtt élni. Magyarországon éltem a náci időkben, itt viseltem a sárga csillagot, itt voltam gettóban, itt fogott el a magyar csendőrség.”                                                                                             

Ennek az érzésnek a megfogalmazása csak azért meglepő, mert a túlélők és túlélők utódai a nyilvánosság előtt sokszor szemérmesek, félősek, tapintatosak, sőt, sokan a maguk számára sem tudják artikulálni érzéseiket, egyebek mellett ama – különösen totalitárius társadalmakra jellemző – szocializáció miatt, melyre Kertész regényei reflektálnak. Kertész, a huszadik századi radikális gondolkodók utódjaként, fokozódó ismertségével, s immár egy Nobel-díjjal a tarsolyában, az európai nyilvánossághoz szólva, és ennek hátországát tudva maga mögött radikálisan őszinte lehetett, és lehet ebben is.                                                                                                                                                             

Az Izraelben vagy az Egyesült Államokban élő túlélők az új haza biztonságot nyújtó közegében könnyebben írhatták meg hasonló érzéseiket, de a németországi másodgenerációs írók egy része is megfogalmazta már e kívülállását a nyolcvanas évek közepén, a múltfeldolgozás processzusának folyamatában. Nálunk a zsidó asszimiláció erőssége, a félelem, a bujkálás az univerzalista ideológiák egyetemessége mögött, a diktatúrának a vészkorszakra rakódó traumája, s talán a magyar kultúra – az ország, a nemzet veszteségeiből fakadó – törékenysége megakadályozta ezt a szembenézést, a ressentiment nyilvános megvallását. Ez a szembenézés azonban, ne feledjük, nemcsak a magyarsággal, sőt nem elsősorban a magyarsággal, hanem a saját traumáinkkal, saját megingott identitásunkkal való szembenézés, melyhez szintén bátorság kell.                                                     

A fájdalom kifejezése nemcsak egy tényállapot leírása, hanem hit a nyelvben, tapasztalat és bizalom a nyelv gyógyító erejében. Érzéseink kifejezése a bennünk dúló, romboló, és gyakran ideologikus magyarázatokba, cselekvésekbe torkolló feszültséget is csillapítja. Kertész nem politikai csaták protagonistájaként, hanem túlélőként szólal meg, s válaszai sem használhatók primér ideológiai-politikai eszközként. A nyugati, elsősorban a német nyilvánosság szabadságát, az értelmiségi közvélemény empátiáját megtapasztalva mer szabadon, őszintén fogalmazni, mer a nyelvre hagyatkozni, mert van közös nyelv túlélők és a nyilvánosság mediatizálta német elit között.          

A német nyilvánosság változásához, az empátia kialakulásához azonban az a szabadság és őszinteség is hozzájárult, mely felfedte a transzgenerációs holokauszt-traumát, a tragikus zsidó, túlélői és másodgenerációs életérzéseket, a hontalanság, a kisemmizettség élményét. Ez a szembenézés a saját élményekkel, az önvallomások bizonyára hozzájárultak a többségi társadalom elitjének szembenézéséhez, felelősségvállalásához is. Igaz, mindebben a német kultúra tágassága, a német gazdasági-társadalmi stabilitás, a német egyesítés sikertörténete, és az európai értékek saját értékekként való megemésztése, a társadalmi bizalom is szerepet játszott – vagy éppen ez a folyamat is hozzájárult a társadalmi bizalom erősítéséhez.   

Kertész minden megszólalása gondolatébresztő, provokatív. Ha nem is kell minden állításával egyetértenünk, érdemes odafigyelnünk arra, amit mond, mert bátorít és példát kínál az emberi létünk megannyi nyomorúságával való szembenézésre.