2010 végén Angela Merkel német kancellár kijelentette, hogy Németországban a „multikulturális társadalom létrehozására irányuló kísérletek kudarcot vallottak”. Az utóbbi évek eseményei (etnikai lázongások Franciaországban és az Egyesült Királyságban) megerősíteni látszanak ezt a kijelentést. Az Európa-szerte megfigyelhető jobboldali politikai előretörés miatt a kormányok és a politikai elit kevésbé támogatják a multikulturalizmus eszméjét, mint tették azt egy évtizeddel ezelőtt.

*

Mielőtt tovább mennénk, érdemes megnéznünk, mit is takar a fogalom maga. A Webster szótár definíciója szerint „számos – egymástól különböző – kultúra ugyanazon az országban való együttélésének a doktrínája”. Azonban még ennek az egyszerű definíciónak az európai kontextusban való alkalmazása is szülhet vitákat, ugyanis már az egyes kultúrák értékei között között is hatalmas különbségek vannak. 

Az egymás mellett élő kultúrák eszméje a XX. század végén terjedt el Európában. A csökkenő demográfiai tendenciák miatt a nyugat-európai országok kénytelenek voltak külföldről „importálni” munkaerőt. Kelet-Európa politikai elzártsága miatt a Nyugat figyelme az Európával szomszédos területek felé fordult. Nyugat-Európa országai hatalmas gyarmati területekkel rendelkeztek, így a bevándorlás a dekolonizáció folyamatával párhuzamosan haladt. Rövid időn belül azonban a kormányzó elit új, megoldásra váró jelenséggel szembesült: a többségi társadalomtól eltérő kultúrájú kisebbségek tömegének integrálásával. A multikulturalizmus koncepciójának megalkotása látszólag jó megoldásnak tűnt. Az európai egyesítési folyamat előrehaladása szintén ezt a koncepciót erősítette az európai kultúra olyan közös jellemzőinek hangsúlyozásával, mint a politikai kultúra és a kereszténység, valamint a felvilágosodás hagyományaiból eredő erkölcsi tudat. Ezzel azonban a későbbi, az európaiak és a bevándorlók közti kulturális különbségből fakadó elégedetlenség magvait is elhintették. Napjainkban éppen ennek a kezdeti elkülönítésnek a következményeivel szembesülünk. Nyugat-, illetve a későbbi egyesült Európában a kérdést illetően két, egymásnak némiképp ellentmondó tendencia figyelhető meg: egyrészt a mono-kulturalizmus népszerűsítése, az európai kultúra létrehozása és/vagy fenntartása, másrészt az Európán kívüli kisebbségek európai országokon belüli jogait hangoztatása.     

Vitatott jellege ellenére a multikulturalizmus koncepciójának megalkotása részben sikeresen mozdította elő az európaiság gondolatát. A „régi” és az „új” Európa politikai szereplői és szavazói egyaránt érzik a nagyobb közösséghez való tartozást. Sőt, még a radikális és euroszkeptikus formációk is Európáról beszélnek, és kulturális szinten az európai civilizációhoz tartozónak érzik magukat, függetlenül az Unió magasabb szintű politikai hatalmáról megfogalmazott kritikájuktól. Magukat európainak tekintik, miközben a kultúrák egymás mellett való létezését – ugyanazon az alapon – elutasítják. Ily módon akár az olyan különös politikai szereplők, mint a hollandiai Geert Wilders működése is érthetővé válik, akinek a Szabadság (PW) nevű pártja nemrégiben olyan honlapot hozott létre, amelyen feljelenthetik, bepanaszolhatják a kelet-európai bevándorlókat, ha azok zajosak, részegeskednek, szennyezik a környezetet vagy túlságosan nyomulnak a munkaerőpiacon. 

Ennek a folyamatnak eredményeként a multikulturalizmus eszméjét manapság többen – közöttük Merkel kancellár is – megkérdőjelezik. Az unió hangadói (németek, britek, franciák) is egyre inkább azt hangoztatják, hogy Európában az európai kultúra legyen a domináns. Az európai kultúra megítélése nem lehet az Európán-kívüli kultúrával azonos, a kívülről érkezőknek kellene elsajátítani azt és integrálódni ahhoz.

Egyéb tényezők szintén befolyásolták ezt az eredményt, következtetést. A multikulturalizmust a XX. század végén számos politikai szereplő – a brüsszeli bürokrácia, a liberális és baloldali politikai elit – népszerűsítette, ugyanakkor azonban az, hogy az elmúlt négy évtized tapasztalata alapján ezek a politikai szereplők egyre kevésbé tudták megszólítani az átlagembert, rontott az eszme hitelén.

A politikai tevékenység megítélésben megmutatkozó változásokkal párhuzamosan ezek a kultúrák együttélését támogató politikai alakulatok sokat veszítettek népszerűségükből és a jobboldal által megfogalmazott populista kritikával szemben sebezhetővé váltak. Ennek a kommunikációs kudarcnak köszönhetően alakult ki az, hogy a multikulturalizmus egy oktrojált koncepció, amely a többségi lakosság körében nem rendelkezik biztos politikai alapokkal.  Az európaiság eszméje –, amely régebb óta létezik, mint az azt zászlójukra tűző politikusok elsajátították és népszerűsíteni kezdték, és amely az európaiak Európához való tartozásának biztos alapjára épül – fennmaradt, míg a multikulturalizmus támadások kereszttüzébe került. Ráadásul a bevándorló lakosság száma elérte azt a szintet, amelyet az európai társadalmak már nem tudnak „megemészteni”. A bevándorlás egymást követő hullámai nyomán a határok elmosódtak, és a többségi társadalmak rövid időn belül egyfajta elbizonytalanodást kezdtek érezni a bevándorlókkal szemben. A Kelet-Közép-Európából érkező bevándorlók irányában ugyanakkor nagyobb elfogadás tapasztalható, mint az Európán kívüliekkel szemben. A multikulturalizmus leghangosabb bírálói főleg a muszlimokat és nem-fehéreket veszik támadásaik célpontjába. Akár azt a végkövetkeztetést is levonhatjuk, hogy a multikulturalizmus és az ahhoz kapcsolódóan kihirdetett „válság” alapvetően nyugat-európai ügy, a fentiekben leírt történelmi jellemzők következménye. Közép- és Kelet-Európa a nagyszámú bevándorló lakosság híján más jellegű etnikai és kisebbségi kérdésekkel szembesül.

*

2001 sorsdöntő év a multikulturalizmus elmúlt időszakában. A szeptember 11-i terrortámadás új fejezetet nyitott a nyugati világ más kultúrákra vonatkozó látásmódjában. Az azt követő madridi és londoni támadások, sőt az elmúlt időszak eseményei, például a zsinagógák elleni atrocitások Toulouse-ban, csak tovább súlyosbították a kisebbségek és a többségi társadalmak viszonyát. A különféle kisebbségeket egyre inkább teljes mértékben elzárkózó, rendíthetetlen, idegen kultúrával rendelkező csoportokként kezdték szemlélni, amelyek nemcsak elutasítják az asszimilációt és/vagy integrációt, hanem még a befogadó országok fizikai épségét is veszélyeztetik. Egyéb események, például a franciaországi (2005) vagy az ahhoz hasonló londoni zavargások (2011) esetén a lázongókat a bevándorló kisebbségekkel azonosították. Bűnözőként láttatták őket, akik a különbözőségüket erőszakos módon, fosztogatással és pusztítással fejezik ki.

Mindezek kapcsán azonban felmerül néhány kérdés, amely túlmutat a konkrét eseményeken: egyrészt elgondolkodtató, hogy a multikulturalizmus lassan szinte divattá váló erőteljes kritizálása nem tekinthető-e inkább a korábban azt népszerűsítő brüsszeli elittel és a liberális-baloldali politikai formációkkal szembeni ellentmondásos megítélés következményének. Másrészt úgy tűnik, az eszmét ezek a csoportok  is egyre kevésbé tartják összeegyeztethetőnek az európaiság gondolatával. Azzal az európaiságéval, amelyet az európai politikai színtér legtöbb szereplője a multikulturalizmus feláldozásával kíván megmenteni.

(A szerző a Közép-európai Egyetem EU-bővítési Központ munkatársa.)