Hiába kutakodom  memóriám legeldugottabb bugyraiban is : sehogy sem sikerül rábukkanom akár csak egyetlen  emlék-morzsácskára, amelynek alapján kijelenthetném : igen, volt már ilyen, volt ehhez hasonló. De nem, egészen magabiztosan állítom: nem volt. Az utóbbi húsz esztendőben biztos, hogy nem történt ilyesmi Magyarországgal.

Párizsból figyelve szülőhazám jelen dolgait, annak aktuális történéseit, róla hallgatva itteni befolyásos külügyi emberek diplomatikus nyelvezetbe csomagolt mondatait és róla olvasva  még befolyásosabb lapkommentátorok  egyáltalán nem diplomatikusan megfogalmazott írásait, summázni vagyok kénytelen : a rendszerváltás óta nem kapott Magyarország – de legyünk e kérdésben egészen pontosak : - nem kapott magyar kormányzat oly masszív,  számomra velőtrázó  kritikákat a Szajna partjáról, mint manapság.

A Franciaországban is oly sokáig és méltán csodált, egyenesen Közép-Európa „Wunderkindjének” tartott Orbán Viktorról itt ma már úgy  beszélnek, mint másfél évtizeddel ezelőtt a szlovákiai Meciarról, és mindenképpen mélyebbnek tetsző aggodalommal, mint Lech Kaczyskiről, amikor ő irányította Lengyelország kormányát öt-hat évvel ezelőtt.

A közös a nevezettekben -  közébük értve immár a jelenlegi magyar miniszterelnököt is -   az EU politikai, értékrendbeli egységét kikezdeni képes túláradó és terméketlen nacionalizmus. Meciar és Kaczyinski mára  a múlté. Orbán viszont a jelené.

A D-Day pénteki rendezvénye

Túry Gergely

 Az általa megtestesített, öncélúnak tetsző tekintélyelvű politizálástól azonban már  – különösen most, az euró körüli válság kiéleződése közepette – a hazafias hangokra általában inkább fogékony francia jobboldal is berzenkedik. Aki ezt nem hiszi, szánja rá magát és olvasson csak bele az elmúlt hónapokban, hetekben a Le Figaro-ban és más, konzervatívokhoz közel álló francia lapok  Magyarországról megjelent cikkeibe.

Szokásomtól eltérően most olyasmit teszek, amitől  sok-sok évtizedes zsurnalisztikai pályafutásom alatt az ilyesmitől igyekeztem magam távol tartani. Csakhogy ezúttal elhanyagolhatóan csekély a valószínűsége, hogy pórul járok,  midőn utólagosan szembesít valaki a prognózisommal : egészen bizonyos számomra, hogy a francia média fővonalának egésze számára igencsak csámcsogni való csemegét kínál majd a most zajló budapesti tüntetéshulláma.

És e mögött egy újfajta hungarikum húzódik meg. Az tudniillik, hogy az uniós tagállamok között  unikális módon ezeket a tüntetéseket a magyar rendőrség (erősen gyaníthatóan felsőbb ráhatásra, vagy tán egyszerűen : a politikai hatalomnak való megfelelni akarás szándékából kiindulva – micsoda dejá vue !) be akarta tiltani.

Tessék mondani, hol képzelhető el a nagy európai családon belül ilyesmi? Sehol. Franciaországban végképp nem – ezt külön nem is érdemes magyarázni. Az én óhazámban azonban annyi, de annyi baklövést követett el a hatalom az elmúlt egy-másfél évben, hogy sikerült negatív értelemben  magára terelnie még a konzervatív irányban igencsak nyitott nyugati médiumok, újabban pedig  – egyéb friss, erősen vitatható pénzpiaci beavatkozások  okán –több  nyugati szövetséges kormány figyelmét.

Ne komolytalankodjunk: természetesen nem magyar balos, liberális műhelyek aknamunkája ennek a figyelemnek az oka, hanem bizony maga a magyar kormány. Mert hát egyedülálló, és a magamhoz hasonló, a határokon kívűl élő, demokratikusan gondolkodó, szülőhazáját továbbra is imádó, annak szurkoló  magyar ember számára mélyen fájó, hogy csak  Magyarországon ósdi módon központilag akarják irányítani a sajtót, ugyancsak példátlan korlátozást kell elszenvednie az alkotmánybíróságnak és – tragikomikus módon – szinte hazaárulónak bélyegzi a kormánypárti médiabirodalom, sőt némely kormánypárti politikus   azt, aki külföldön bírálja – nem, nem a hazáját !–egyszerűen hazája kormányát.

 Hol van ilyen az Unión belül ?

 Sehol, de sehol.

 Tán még egy-két francia vagy más európai kolléga a következő napokban annak is utánanéz, hogy a Kossuth téren micsoda tettet hajtott végre az akkori magyar ellenzék vezére a kordonbontással. Símán megcsinálhatta ezt társaival, a Gyurcsány felügyelete alatt álló hatóságoknak, rendőrségnek pedig esze ágában  sem volt mondvacsinált indokokra hivatkozva ezért őket megbüntetni. 

Félő, hogy igazuk lesz azoknak, akik azt állítják, hogy Orbánt nem érdekli  a külföld véleménye, s különösen fájó, hogy azok a visszajelzések sem számítanak neki, amelyek az  Európai Unió tagallamaiból érkeznek. Gyanítani vagyok kénytelen, hogy a magyar miniszterelnök tulajdonképpen direkt provokálja európai környezetét. Motivációinak megfejtésére még kísérletet sem merek tenni. Azt azonban mégis kétségbe vonom,  :hogy Orbán diktatúrát épít ki .  Ezt ugyanis – legalábbis  amíg létezik az EU, amíg béke honol Európánkban -  mégha akarná, akkor sem tudná véghez vinni.

Jómagam inkább azt látom, hogy a „fülkeforradalom” szülte  mai  Magyarország  a két világháború közötti rendszer amolyan   „light” változata.   Akkor is léteztek ellenzéki partok a parlamentben, megjelentek  ellenzéki ujságok. Csak hát hangjuk nem hallatszódhatott messzire. A kormányzásba végképp nem engedett a hatalom beleszólást. És... igen, voltak akkor is  szakszervezetek , de velük sem tárgyalt a kormányzat, nekik sem engedték a nyíltszíni demonstrálást. Kétségtelenül mindez kisértetiesen olyan szituáció volt, mint amilyen napjainkra kialakulni látszik  Budapesten.

Mindezt  szinte lehetetlen józan ésszel felfogni a Szajna partjáról – feltéve, hogy az ott töprengő megfigyelő nem magyar származású. 

Ha az, akkor viszont könnyebb a dolga. A csodálatos magyar nyelv birtokában ugyanis megengedheti magának, hogy első kézből és  nem  a  szelektált követségi vagy hírszolgálati  fordításokból  tájékozódjon.  Olyan „alapanyagokból”, amelyek időnként manipuláltak is.  Ezzel szemben mi, akik értjük e nyelvet, a világhálón hozzáférünk a jobb-és baloldali, szélsőséges és mérsékelt, kormánypárti és ellenzéki magyar hírportálokhoz, az azokon megjelentekhez fűzött megjelenő kommentekhez. Mindezek együttesen számunkra, külföldön élő magyarul tudók számára felbecsülhetetlen értékű látlelettel szolgálnak a mai Magyarországról.

És éppenséggel az szűrhető le belőlük, hogy  az internet nem más, mint  a  magyarországi demokrácia továbbélésének a biztosítéka. 

Az itt, Franciaországban is oly sokat bírált médiatörvény életbelépése óta a magyarországi  site-okon a  megjelent anyagok a bizonyítékai annak, hogy a fülkeforradalmi kurzus, ha akarná sem tudná korlátozni a szólásszabadságot.

 Ez a jó hír.

A rossz hír viszont az, hogy  Orban Viktor szavai szerint „a magyar  diplomáciának meg kell haladnia az ideológiai tömbökben való gondolkodást”, amit úgy fordítok le, hogy nem szükségszerűen kell osztanunk régi, tegyük hozzá : eddig természetesnek számító  szövetségeseink értékeit. Ehelyett akár integrálhatnánk reménybeli «  új szövetségeseink », például a Kínai Népköztársaság értékrendjét is.

Ez esetben viszont   a magyar kormány az internet reformjához is hozzákezdhet – pekingi mintára.

De ennek jeleit egyelőre nem érzékeljük. A Szajna partjáról nem. A Duna partjáról talán igen?

 Fordította: Zentai Péter