Bibó István sokak számára meghatározó személyiség, és akik nem tudnak azonosulni vele, azok is inkább elhallgatják, mintsem nyíltan vállalnák vele kapcsolatos ellenvéleményüket. Bibó elsősorban példamutató morális magatartása miatt vált megkerülhetetlenné – sajnálatosan csak bizonyos körök számára. Ez azonban nem véletlen, és a Bibó-emlékezet kicsiben maga is mutatja azokat a torzulásokat, amelyek a magyar közélet minden oldalán megtalálhatóak. A továbbiakban e torzulások okait szeretném bemutatni.

A bibói életmű értelmezését megnehezíti, hogy az ezzel kapcsolatos kulcsfogalmak, mint bal- és jobboldal, liberális, szocialista vagy népi, mára többletjelentésekkel rendelkeznek. Lehetőségekhez képest megkísérlek reflektálni erre, de kérem az olvasót, hogy fejtegetéseimben elsősorban e szavak XX. század közepi értelméből induljon ki és ne a mostaniból.

Bibó 1979-ben bekövetkezett halálakor úgy tűnhetett, az ellenzéki mozgalmak viszonylag egységesek, hiszen az 1980-ban szamizdatban megjelent Bibó-emlékkötetben Csurka Istvántól Kis Jánosig a korabeli első és második nyilvánosság prominens alakjai publikáltak. A látszat azonban csalóka, mivel a bibói életmű eleinte elsősorban az urbánus értelmiség számára bizonyult vonzónak – azok számára, akik eleinte egyáltalán nem tekintették liberálisnak magukat, sőt közülük sokan szélsőbaloldali múlttal is rendelkeztek.

Az emlékkötet tíz szerkesztőjéből heten a rendszerváltáskor a Szabad Demokraták Szövetségének meghatározó alakjai, vagy szellemi holdudvarának részei voltak, a „népieket” csupán egy személy képviselte (Csoóri), egy személy pedig csak erőszakkal lett volna besorolható bármelyik táborba (Szücs Jenő). Ezért megkockáztatom azt az állítást, hogy Bibó szellemi hagyatéka valójában soha nem tudta integrálni a magyar ellenzéket, mint ahogyan ma sem integrálja a „mainstream” politikai erőket.

Erről persze nem Bibó tehet. Mint ahogyan arról a paradoxonról sem ő tehet, hogy emlékét azok ápolták (ápolják) leginkább, akikkel politikai szempontból soha sem árult volna egy gyékényen. Bibó ma alapvetően a liberális, urbánus oldalon számít etalonnak. Sokan szeretnének benne liberális politikai gondolkodót is látni.

Holott Bibó sok mindennek volt mondható, de a politikai liberalizmus nézeteit soha sem vallotta. Abban az értelemben természetesen liberális volt, ahogyan személyes magatartásával, emberekhez való viszonyában viselkedett, de azt hiszem, félrevezető volna Bibó István politikusi megítélését ezen mérni. Liberalizmus helyett népi, harmadik utas, szocialisztikus nézeteket egyaránt magáénak mondhatott. Világnézetével a liberális gondolat szöges ellentétben állt.

Hogy csak néhány példát adjak erre: 1945-ben nem tartotta követelménynek a választások általánosságát, sőt azt sem tartotta kívánatosnak, hogy az új parlamentek százszázalékosan parlamentáris alapon dolgozzanak addig, amíg nem történik meg a „politikai és erkölcsi regenerálódás”. Nem hullatott könnyeket pl. a Polgári Demokrata Párt vagy Schlachta Margit politikai életből történő kiszorítása nyomán, miközben a kisnyilasok tömeges belépését a kommunista pártba szükséges rossznak vélte.

Az életmű buktatói

Míg Bibó emberi magatartásának erkölcsi vonatkozásai kiállták az idő próbáját – és ezt a XX. században csak nagyon kevés politikusról mondhatjuk el – ez egyáltalán nem igaz politikai értékítéleteinek egy részéről. Nehezíti az értékelést, hogy 1948 után Bibó gyakorlatilag már semmit sem írt, gondolatainak változásait csak barátai előtt szóban fejthette ki. Szerencsére Huszár Tibor még halála előtt életút-interjút készített vele, amelyben röviden ugyan, de saját korábbi ítéleteire is reflektált.

„Az európai egyensúlyról és békéről” és a „Zsidókérdés Magyarországon” című tanulmányai minden magyar értelmiségi alapműveltségéhez tartoznak. 1945 és 1948 között keletkezett egyéb írásai azonban félelmetes egyoldalúságról is tanúskodnak. Ez elsősorban a kommunista párttal kapcsolatos kritika torz módjában, az antikommunista attitűd teljes hiányában nyilvánul meg. Bibó később bizonyos mértékig reflektált erre azzal, hogy Huszár Tibornak adott interjújában azt mondta, hogy „Tudom, hogy az én művem végsőkig naiv, naiv úgy, ahogyan naivak voltak 1945-46-os cikkeim.”

Véleményem szerint itt egy kicsit többről is van szó, mint naivitásról.

Nézzük először, mi is volt az említett naivitás: Bibó az 1945-ös választások lebonyolítását tisztának tartotta, holott mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy egy bizonyos politikai párt a többiekhez képest számtalan területen illetéktelenül - egy idegen állam, a Szovjetunió jóvoltából - jut előnyökhöz. Bár maga a választási procedúra viszonylag zökkenőmentesen folyt le, de az eredményt mégis befolyásolta, hogy a választási kampány során csak a kommunista párt kapott soron kívül benzint, autót, nyomdát, papírt.

„Magyarország kormányzása egy év óta fokozódó mértékben két embernek a legszemélyesebb tulajdonságain múlik: Rákosi Mátyás tárgyalóképes humorán és Tildy Zoltán felelős bölcsességén”, írta a diagnózist. Szerinte a szovjet vezetés nem alkalmazott magyar viszonylatban „hitleri értelemben vett parancsokat és nyomásokat”, miközben Moszkva sokkal nyíltabban és közvetlenebbül folyt bele a magyar politikai életbe, mint korábban Berlin. Kifogástalannak minősítette a demokráciát semmibe vevő (a magyarországi németeket például kollektíven kizáró) 1947-es választójogi törvényt is, és tévesen középpárti előretörést valószínűsített, ezen belül is a Parasztpárt súlyának növekedését. Egy írásában sem reflektált arra a tényre, hogy a Parasztpárt egyébként is sovány választási eredménye az ország polgárosultabb, Bibó kategóriái alapján legkevésbé „reakciós” nyugati felén volt a leggyengébb.

Az 1947-es választások „tisztaságát” évtizedekkel később sem kérdőjelezte meg, 1956-ban is először az 1947-ben kialakult politikai állapotokat kívánta helyreállítani – ami enyhén szólva abszurd ötlet. Bibó ugyanígy azt sem vette észre (vagy ha észrevette, éppen a hisztéria elkerülése érdekében nem akart rá reflektálni), hogy a Szovjetunió befolyásolni akarná a magyar és egyéb kelet-európai országok belállapotait - a kommunisták és a szovjet hadsereg között nem feltételezett együttműködést, pedig ennek jelei 1947-ben már nyilvánvalóan láthatóak voltak, elég ha csak Kovács Béla és más politikusok elrablására, vagy a teljesen szovjet befolyás alatt működő Szövetséges Elléenőrző Bizottság tevékenységére gondolunk.

„Nem igaz, hogy a kommunisták apránként tervszerűen mindenkit reakcióba akarnak szorítani és reakciósnak akarnak bélyegezni, aki nem hajlandó nyílt vagy titkos kommunistává lenni,” mondta Bibó 1947-ben, miközben a kommunista párt éppen ezt tette.

Ha elolvassuk Bibó 1945-48 között született írásait, számos hasonlóan anakronisztikus megállapítást találhatunk bennük. Miért írta ezeket?

Bibó értékelésének etikai összetevői

Az önvizsgálat mint vezérlő szempont

Az előbbiekben ismertetett tévítéletek mögött valójában Bibó önmagával szembeni kérlelhetetlen szigora húzódik meg. Bibó etikai hozzáállásából következett, hogy nem másokban, hanem saját magában is kereste a rosszat, a változtatni valót. A számonkérés számára önvizsgálatot is jelentett, és mivel saját magát mint a keresztény középosztályba tartozó személyt definiálta, így a számonkérést is elsősorban önmagán, azaz a keresztény középosztályon végezte el. Bibó ilyen szempontból a magyar szellemtörténetben csak Márai Sándorhoz hasonlítható – azzal a különbséggel, hogy Márai mindkét diktatúrától egyenlő távolságot tartott, míg Bibóról ez nem volt teljesen elmondható.

Ez a szembenézés magyarázza azokat a szörnyű mondatait, amely szerint az 1947-es békeszerződésben „Magyarország megérdemelte, amit kapott”, a békeszerződés a keresztény-nemzeti kurzus vétkeiért való büntetés. „A békeszerződést Horthy Miklósnak és kormányrendszerének köszönhetjük” írta másutt (utalva azért arra, hogy a szomszédos országok - Jugoszlávia kivételével - szintén hasonlóképp elmarasztalhatóak lennének). Ebből a mondatból is látszik, hogy Horthy felelőssé tétele Bibónál egyfajta befelé mutató gesztus volt. Bibó ugyanis nem a szubjektív, hanem az objektív felelősséget kereste, a kényszerpályákra való hivatkozásokat pedig minden esetben mint „hamis realizmust” elutasította.

A konzekvens és kíméletlen önvizsgálat logikusan következik Bibó félelemmegszelídítő gondolatrendszeréből is. A görcsök, a félelmek ugyanis csak akkor oldhatóak fel, ha valaki elkezdi szellemi értelemben is „kinyújtani a kezét” a másik felé, és saját magán gyakorol kritikát. Ennek hiánya esetén ugyanis hogy lenne elvárható, hogy a másik fél is így cselekedjen?

Ha figyelembe vesszük, hogy Bibó 1937-ben a Márciusi Front nyilatkozatának első fogalmazványában még külön pontot szentelt a zsidó és sváb asszimiláció káros hatásainak, valamint teljesen egyetértett Németh László „Kisebbségben” c. művével, és 1939-ben nem volt hajlandó aláírni a zsidótörvényekkel szemben tiltakozó petíciót – mondván, hogy a nyilatkozat csupán a zsidókat ért jogfosztásokat említi és a magyarokat ért jogfosztásokat nem – akkor még inkább érthetővé válik az önmagával szembeni szigorúság és az önvizsgálat iránti belső kényszer.

1945–1948 között teljesen elevenen élt Bibóban a keresztény középosztály német megszálláskor és nyilaspuccskor tanúsított tehetetlensége miatti szégyen. Mindezt súlyosbította az a tény, hogy legbelsőbb barátjának, az 1943-ban Ukrajnában elpusztult Reitzer Bélának leveleiből közvetlen tudósítást kaphatott a munkaszolgálat lélekölő rendszeréről, és semmit sem tudott tenni barátja megmentésére.

Kevéssé ismert, hogy nemcsak pártjában, hanem személyes környezetében számos személy a zsidókérdés tekintetében súlyosan kompromittálta magát. A Bibó-kutatás egyfajta sajátos szégyenlősségből hallgatott erről, holott ez magyarázza Bibó István kérlelhetetlen attitűdjét és az antikommunista érzelmek teljes hiányát is. Egyedül apósa, a 2. zsidótörvény mellett felszólaló Ravasz László szerepe közismert.

Bibó ugyan sohasem említette, de minden bizonnyal tisztában volt nagybátyjának, Bibó Dénesnek működésével - hiszen harmadik keresztnevét is erre a rokonra gondolva kapta szüleitől. Az aranysarkantyús lovaggá ütött Bibó Dénes 1919-es különítményes múltja miatt volt hírhedt. Prónay naplójában egyik legjobb tisztjeként említi, aki a tarkón lőtt zsidó fülét lapulevélbe csomagolva prezentálta neki és a „Bibó Dénes Tabon akaszt” feliratú fotó 1956 után meglehetős közismertségre tett szert. Emellett ő szervezte 1937-ben a nyilas Endre László választási programját és titkos nyilas rádióadót is üzemeltetett, a nyilas puccs után pedig egészen az összeomlásig a 2. vkf. osztály beosztottjaként harcolt a „végső győzelemért”. A család fogorvosa, dr. Csomóss Miklós pedig 1928-ban a Magyar Nemzeti Szocialista Párt egyik alapítója volt, de emellett még egy sor más jobboldali szervezkedésben is részt vállalt. Sajnos Bibó róluk soha egy szóval sem beszélt. Így csak következtethetünk arra, hogy mélyen nyomasztotta ez a szellemi háttér.

Hiányzó antikommunizmus

Bibó 1948 előtt született és általunk korábban idézett műveiben számos alkalommal tett megjegyzéseket a megvalósult szocializmusról. Kizárható, hogy ne lett volna tudomása a kommunista párt valós taktikájáról és a Szovjetunióban megvalósult politikai rendszerről, hiszen az számára is nyilvánvaló volt, hogy a kommunista doktrínától idegen a demokrácia. Már 1935-ben született írásában is találhatunk erre reflexiókat. Célzások szintjén 1945-től kritikával illette a marxista-leninista politikai filozófiát is.

Mégis, mi késztette arra, hogy a demokratikus berendezkedés intézményeinek teljes felszámolásáig hallgasson ezekről a kérdésekről? Feltételezhető, hogy Bibó részben saját megnyugtatására írta le a Sztálint, Rákosit, vagy a Szovjetunió politikáját dicsérő mondatokat. Hinni szeretett volna egy megváltó jobb jövőben („harmadik útban”), és a keresztény középosztálytól megcsömörlötten nem akarta ezt a fogódzót elveszteni. E hite miatt nem fogadta el, hogy „ez a világ e pillanatban feloszlik egy amerikai imperializmusra és egy szovjet vezette szocialista táborra, (...) én ezt az alternatívát ádázul és elkeseredetten visszautasítottam, (...) nem mentem bele annak elfogadásába, hogy nekem ezek között választanom kelljen, még ha olyan egyedül maradok is mint az ujjam, akkor sem,” mondta erről később.

„Abban teljesen igazuk van a kommunistáknak, mikor azt vallják és bizonyítják, hogy a magyarság legégetőbb kérdése a radikális társadalmi felszabadulás, tehát az igazi nemzeti érdek baloldalt van”, írta Bibó a magyar demokrácia válsága cikkének vitájában. Mivel írásaiban mindig precízen fogalmazott, nehezen feltételezhető, hogy csak afféle fordulatnak szánta ezt a mondatot. A nemzet érdeke minden politikus és diktátor kedvenc hivatkozási alapjai közé tartozott. Fenti mondat alapján azt kell feltételeznünk, hogy Bibónak az volt a véleménye: a nemzet érdeke nem azonos a nemzet egyes tagjai érdekeinek összességével, hanem ezzel ellentétesen, egy minoritás is képviselheti mások helyett is a nemzet (azaz az egész közösség) érdekeit. Ez a definíció azonban azt sugallja, hogy bizonyos csoportok per definitionem képtelenek saját érdekeik felismerésére és képviselésére, ami nem más, mint az illetők kiskorúvá nyilvánítása. Bár e sorok írója bizonyos csoportok esetén egyet is értene ezzel az állítással, azt leszögezhetjük, hogy ez nem éppen liberális gondolat.

Nemcsak Bibó, hanem sok kortársa is szeretett volna még később is hinni abban, hogy az ország bolsevizálása nem volt szükségszerű és a történtekért nem az eszme, hanem csak a megvalósítók hibáztathatóak. Leszámítva azt, hogy mind Sztálin, mind Rákosi Mátyás és sok más kommunista politikus szűkebb körben többször is világosan kimondta, hogy céljuk a kommunista pártok egyeduralmának megvalósítása, mindez magából a kommunista programból is logikusan következett.

Ha valaki vette a fáradságot és elolvasta az SzKbP története - rövid tanfolyam vagy Sztálin: A leninizmus kérdései c. műveket, akkor már ezekből is megtudhatta, hogy a kommunista párt szándéka a többpártrendszer felszámolása és a kommunizmus elterjesztése a világ összes országában - a módszereket pedig a Baltikum, Kelet-Lengyelország népein már előzőleg is tanulmányozni lehetett.

A pártprogram komolyan vétele a kommunista párt esetében egyáltalán nem működött: a megrögzött jobboldaliakat kivéve, akiknek 1919 nemcsak elméleti, hanem gyakorlati bizonyítékul is szolgált, az értelmiségi elit túlnyomó része 1945-ben nem akarta elhinni a kommunista pártprogram valós üzenetét.

Igaz ugyan, hogy rövid távon teljesen más volt a kommunisták hivatalosan meghirdetett „népfrontos” programja. A mindennapi jelszavakban a kommunista párt óvakodott proletárdiktatúráról, kolhozokról, egypártrendszerről beszélni, sőt kifejezetten tagadta, hogy ezen intézmények bevezetését tervezné, de már a kortársak közül is többen felismerték, hogy távolabbi politikai céljaikban ezek megvalósítása központi helyet foglal el. Ellentétben Bibóval és az értelmiség nagy részével, a magyar népesség zömének ez a tény nyilván nem kerülte el a figyelmét, és ezért szavazott minden választás alkalmával elsöprő többséggel a nem kommunista pártokra.

A programok komolyan nem vétele annál is inkább érdekes, mert Sztálin éppúgy egy Bibó által definiált politikai hisztéria foglya volt, mint a magyar vagy német jobboldal. Meggyőződésévé vált, hogy a kapitalista világ minden ellentétét félreteszi a Szovjetunió megsemmisítése érdekében, és éppen ezzel indokolta saját világhódító terveit. A külföld vélt kommunistaellenes összeesküvése ellen valós kommunista összeesküvésekkel ásta alá a külföldi államok stabilitását, és a külföldi kommunista pártokat saját politikája ötödik hadoszlopaként használta fel.

A jobboldal 1920-tól a kommunista propaganda iránt vált immunissá, Bibót viszont a jobboldali propaganda tette a kommunistákkal szemben sokszor kritikátlanná, hiszen a diszkreditált jobboldal szájából semmi sem volt számára hiteles. A bolsevizmusról, Szovjetunióról, Sztálinról szóló - és mint utólag kiderült, döntő többségében valós - jobboldali információkat Bibó propagandaszólamoknak tekintette. Ezért írhatta le (vagy a félelmek mérséklése érdekében látta jónak leírni), hogy „a Szovjetunió megindult a szocialista építőmunka diadalútján”, hogy „Oroszországban (a) kormányfő egész hatalmának lényege az, hogy megszabott társadalmi reformterv végrehajtója”, ezért tartotta összeegyeztethetőnek a kommunizmust és a parlamentáris rendszert.

1948 előtti írásaiban nem reflektált a szovjetunióbeli kirakatperekre vagy a Gulagban sínylődő milliók szenvedéseire, pedig ezekről - mivel olvasta André Gide beszámolóját - valamennyire tudnia kellett. A Molotov-Ribbentrop paktumról, a Szovjetunió folyamatos területi agresszióiról (Lengyelország, Finnország megtámadása, Bukovina és a Baltikum annektálása és az ezt követő 99%-os eredményt felmutató "népszavazások") szintén nem olvashatunk Bibónál, pedig Az európai egyensúlyról és békéről c. tanulmányban kifejezetten kínálta magát a szovjet imperializmusra való reflexió lehetősége. Bibó szerint minderre csupán a Szovjetunió „biztonsági igényei” miatt volt szükség. Bár felismerte, hogy a Szovjetunió „az egész nyugati világgal a patologikusan felfokozott bizalmatlanság állapotában él”, de ezt bővebben nem fejtette ki és nem alkalmazta a német politikai hisztériáról és a politikai félelem hatalomalakító funkciójáról írt téziseit a Szovjetunióra. Bibó egyébként minden írásában hangsúlyt helyezett a marxista elmélettel és gyakorlattal szembeni szelíd, de határozott kritikára. Utóbbi megjegyzéséből arra következtetünk, hogy gondolatban igenis végigvitte a párhuzamot a német és a szovjet politikai hisztéria között. Hogy erről mégis hallgatott a nyilvánosság előtt, arra az előbbiekben kifejtett mérséklő attitűd, valamint a szocialista gondolattal kapcsolatos pozitív elfogultsága ad magyarázatot.

Összegzés

„Mint a társadalmi erkölcs vizsgálója, többnyire biztos ítéletű volt. Mint a napi politika zavaros világának szemlélője, mert abban a maga erkölcsiségét, egyenességét tételezte fel, súlyosan tévedett. Hogy igazi értékét lássuk s hatni segítsük, meg kell szabadítani a mítosztól. (...) Egy jelentős, kiváló erkölcsiségű szerző elvárhatja, hogy tévedéseivel is foglalkozzanak és okait is keressék”, írta Bibóról Németh G. Béla.

Bibó István ritka kivételként úgy tudott független maradni, hogy közben maga is szocialistának vallotta magát. 1946-ig ugyan részt vett az államigazgatásban és 1948-ig tagja maradt a Parasztpártnak, de mégsem vállalt részt a kollaborációban, a pártállami diktatúra kiépítésében - ellenkezőleg, azért dolgozott, hogy ez ne következhessen be. A nyílt politikai szerepléstől is hamar visszahúzódott, amint tapasztalta a lehetőségek beszűkülését. Etikai érzéke megakadályozta abban, hogy részes lehessen az elnyomásban. Szocializmusba vetett hite azonban őt is ingoványos területekre vezette. Bár felismerte, hogy az ország lakosságától idegen a „népi demokrácia”, ennek ellenére helyeselte a demokratikus úton végre nem hajtható intézkedéseket.

Nem véletlen, hogy a hazai értelmiségiek között csak kevesen tudták megőrizni teljes szellemi érintetlenségüket a baloldallal szemben. Az értelmiség leginkább jellemző vonása a kritikai gondolkodás - ennek hatására, reagálva a régi rendszer visszásságaira, sokan a baloldali vagy akár kommunista gondolatok hívőivé váltak. A kritikai gondolkodás mellett azonban legalább annyira fontos emberi tulajdonság az irracionális hit is – ez akadályozott aztán annyi embert abban, hogy szakítson illúzióival.

Bár Bibó a hetvenes években készült interjúiban kritikusan értékelte saját 40 évvel korábbi nyilatkozatait, a szocializmus kapcsán megfogalmazott álláspontját alapvetően nem módosította. Hozzá kell tennünk: nem volt egyedül. A nyugat-európai értelmiség sokkal inkább, a kelet-európai ellenzéki értelmiség is legalább annyira osztotta ezeket az illúziókat, mint Bibó. Halála és az 1990-es évek eleje között gondolatai e hitnek is köszönhetően reneszánszukat élhették át. Bibó kommunizmussal kapcsolatos reflektálatlansága szinte kínálta magát a szélsőbaloldali ideáival szakító liberálisoknak. Ezzel magyarázható személyének hihetetlen népszerűsége a rendszerváltó SZDSZ-ben. Bibó egyszerre tette lehetővé a baloldali botlásokkal kapcsolatos tapintatos felejtést és az új szövetséges, az MSZMP-ből kivedlett MSZP elfogadását is.

Bibó azonban mára sajnálatos módon teljesen alkalmatlanná vált arra a szerepre, amelyet egy normális országban betölthetne. Nemcsak azért mert változott a politikai erőtér és az a „harmadik út”, amelyben Bibó hitt, nem létezik. Az antikommunista szemlélet teljes hiánya miatt személye nem lesz azoknak sem vonzó, akiktől egyébként a rasszizmus és antiszemitizmus távol áll – ráadásul ez ma a magyar jobboldalnak is csak egy részéről mondható el.

Magyarán: Bibó a politika jobbközép és az attól jobbra állók számára idegen. Maradna a baloldal, amely ugyan szívesen használja Bibót, de ezzel talán többet árt, mint használ. Bibó ugyanis elsősorban kíméletlen őszintesége és saját felelősségének vizsgálata miatt foglal el kikerülhetetlen helyet a magyar politikai gondolkodók pantheonjában. Az a párt, amely húsz év után sem tudott szembenézni pártállami felelősségével, jobban tenné, ha Bibó nevét szájára sem venné.

Groteszk utóirat

A magyar politika izgalmas fordulatokban bővelkedik, így az sem zárható ki, hogy a Bibó-recepció kerülő úton mégis áttörést ér el. A Bibó kollégium volt hallgatója, Magyarország miniszterelnöke nemrégiben ugyanis hitet tett a harmadik út mellett. „Az új korszakváltásban való helyes berendezkedés receptje nyugaton ma nem szerezhető meg", mert a nyugat most éppen összeomlik. Szerinte a nyugat a magyar intézkedéseket fogja másolni, mint például a médiatörvényt, a bankadót és a magánnyugdíj-pénztárak elvonását.

A miniszterelnök egyelőre a harmadik utat a nyugati civilizáció nélkül képzeli el (mert az „inkább börtön volt, mint otthon”). Ez finoman szólva is akadálya lesz a bibói szemlélet elfogadásának, amely számára ez a civilizáció és az ezzel kapcsolatos értékrend etalon volt. Nem beszélve arról, hogy Bibó számára az a jobboldallal kapcsolatos reflektálatlanság, ami ma az országban folyik (pl. Wass Albert-kultusz, turulszobor, árpád-sáv) teljességgel elfogadhatatlan lenne.

A magyar gyakorlat már egy ideje mutatja, hogy harmadik út van, és ehhez a nyugati értékrend nem szükséges. Ha Bibó személye nem is lesz a kormánypárt bértollnokai számára vonzó, legalább a „harmadik út” kapcsán írt gondolatai kaphatnak majd egy lábjegyzetet a Nemzeti Együttműködés Rendszerének albumaiban.