Mindez nem magyarázható pusztán a hatalmi helyzetek maximális kiaknázására törekvő rövid távú gondolkodással. Amely kétségtelenül elhatalmasodott a Fideszen az elmúlt évtizedben. Vagy csupán azzal, hogy ez felel meg a szabályozást előbb a háttérből előkészítő, majd féltávnál a felügyeleti és irányítási rendszer nyergébe ültetett Szalai Annamária ízlésének, politikai kultúrájának.

Vagyis nem csupán arról van szó, hogy ő úgy érezte, a médiavilág felügyeletére és irányítására is az a legjobb döntéshozatali rendszer, ami garantálja, hogy minél akadálytalanabbul érvényesülhessen a csúcsvezető korlátlan hatalma. És mivel a Fidesz médiapolitikájának alakításában mára az övé az érdemi szerep, a saját arcára szabta a rendszert.

Tételezzük fel legalább egy gondolatkísérlet erejéig, hogy nem csupán erről van szó. Hanem a kormánypártok igenis alaposan megfontolták, hogy mire vállalkoznak. És csakugyan kormányzati ciklusokon át fenntartható építménynek szánják, amit létrehoztak. Egy olyan demokratikus rendszer fontos alkotóelemének, amely valóban konszolidálhatónak bizonyul. Mert a plurális politikai játéktér legfontosabb szereplői egyaránt elfogadják, és a politikai szereposztás esetleges változása után is megőrzendőnek tekintik. Ellentétben a liberális demokráciánk elmúlt két évtizedben működtetett modelljével, amely nem bizonyult ilyennek.

A konszolidált demokratikus rendszernek ugyanis ez a legfontosabb jellemzője. Hogy a kereteit, a legfontosabb szabályait nem csak a kormányon lévők, hanem az ellenzék is a sajátjának tekinti. És épp azért, mivel otthon érzi magát benne, kormányváltás után sem akarja felforgatni.

Ebből a szempontból vizsgálva, fájdalom, az a médiafelügyeleti és irányítási építmény, amit az elmúlt fél év rohammunkájával összetákolt a koalíció a születése pillanatában bukásra ítéltetett. A kormányzati akarat átvitelére, meglehet, kiválóan alkalmas lesz. De egy konszolidált demokratikus rendszer alkotóelemének szerepére tökéletesen alkalmatlan. Az előző médiafelügyeleti és irányítási építménynél is alkalmatlanabb. Létrehozása során a kormánykoalíció valójában a legcsekélyebb mértékben sem tartott igényt az ellenzék egyetértésének megszerzésére. Így nem csoda, hogy a médiavilágról szóló új szabályok és az ezek alapján létrehozott felügyeleti és irányítási rendszer, a megindult átszervezés az ellenzék pártjai számára elfogadhatatlanok.

Márpedig ne legyenek kétségeink, a pártpolitikai versenyre épülő demokráciában a nemzeti együttműködés legfontosabb formája a kormánypárt (kormánypártok) és az ellenzék közötti együttműködés a méltányos vetélkedés kereteinek, feltételeinek fenntartásáért és megújításáért. Szemfényvesztés, üres locsogás a nemzeti együttműködés rendszerének építéséről beszélni, ha közben önkényesen megváltoztatjuk a pártpolitikai vetélkedés feltételrendszerét, egyoldalúan átalakítjuk a közös politikai játéktér alapintézményeit.

Idézzük csak emlékezetünkbe! A médiaügyek szabályozása a kezdetektől nem csupán kétharmados konszenzust feltételezett. Hanem ennél is szélesebbet. Az első ciklusban a több mint két éves, hatpárti bizottsági munkával előkészített, és néhány kérdést leszámítva egyetértést tükröző médiatörvény-tervezetet még abban a reményben terjesztette be az akkori hárompárti koalíció, hogy az Országgyűlésben végül akár mind a hat párt támogatását elnyerheti. Ám az akkor még Csurka István hatása alól magát kivonni képtelen MDF-centrum és a Haraszti Miklós szuggesztiója alatt cselekvő SZDSZ megegyezésre való képtelensége végül mégis megakadályozta a törvényjavaslat elfogadását.

Tizennyolc éve, 1992 szilveszterének éjszakáján az SZDSZ félelmében, hogy néhány, a mából nézve jelentéktelen kérdésben nem az ő álláspontjának megfelelő törvény születhet, végül a saját módosító indítványait sem szavazta meg. Így egy több ponton lukas törvényjavaslatot, egy torzszülöttet lehetett csupán végszavazásra bocsátani. Amire már a beterjesztő képviseletében megszólaló kormánypárti bizottsági elnök sem mondhatott mást, mint hogy nem javasolja a tervezet elfogadását. Így az a páratlan eset állt elő, hogy egyetlen igen szavazatot sem kapott az Országgyűlésben az évek munkájával, hatpárti együttműködésben előkészített törvényjavaslat!

Visszanézve, egészen bizonyosnak látszik, hogy ez az egyik kitüntetett jelentőségű pillanat volt a rendszerváltó demokráciánk félrecsúszásának történetében. Nem az első és nem is az utolsó súlyosan önsorsrontó lépése a két nagy rendszerváltó pártnak. De ez is feltétlenül azok közé tartozik, amelyek taszítottak egy jó nagyot lefele a lejtőn a 89-ben az egymás iránti fenntartásos bizalom és együttműködés szellemében indított liberális demokráciánkon.

A médiatörvény végül csak a következő kormány, a kétharmados többséggel rendelkező szocialista-szabaddemokrata koalíció idején született meg. És bár nekik megvolt rá a lehetőségük, hogy a saját szakállukra hozzák meg a jogszabályt, ők még nem akartak, nem mertek rá vállalkozni. Hanem inkább kompromisszumra törekedtek az ellenzékkel. Aminek a sikerét mutatja, hogy a 2005. december 21-i végszavazáson egy híján valamennyi parlamenti párt támogatta a törvény elfogadását.

Nem túl jelentős módosítással ez volt hatályban 2010 tavaszáig. Amellyel ugyan a kezdetektől sokan sok okból elégedetlenkedtek. Az azonban tagadhatatlan, hogy olyan médiafelügyeleti és irányítási rendszert léptetett életbe, amely rendeltetésszerű működtetését feltételezve mind a kormánypárti, mind az ellenzéki akarat ellenőrizetlen, korlátlan érvényesítését kizárta.

Aki nem hisz abban, hogy csak jó származhat abból, ha a kormánypártok végre korlátlanul kiélhetik a hajlamaikat a médiavilág kormányzásában, és érdemi ellenőrzés nélkül azt tehetnek, amit jónak látnak, annak bizony van oka rá, hogy visszasírja ezt az oly sokat bírált régi rendszert. Márpedig ilyenek nem kevesen vannak. És megjósolhatóan egyre többen lesznek. Még az sem kizárt, hogy a legközelebbi választáson kétharmados többségre jutnak.

Ha így lesz, remélhetőleg ők bölcsebben, ellenfeleikkel szemben méltányosabban járnak majd el, mint a nemzeti együtt-nem-működés rendszerét építő elődeik.