Egy újabb egykori „hazudós” zenekar jubilált (ezek a formációk – Kispál és a Borz, Nyers, Pál Utcai Fiúk, Tankcsapda – az „őszinte kőkemény rock” hazug kliséit kigúnyolva jelentek meg együttesen a kilencvenes években), s ebből az alkalomból a Tankcsapda tagjai is szorgos méhecskeként robotoltak egész évben. Körbezümmögték, bejárták az országot, hisz mikor, ha nem most kell megtölteni a kaptárt! A Szigeten, a fesztiválokon, a kisebb-nagyobb koncerthelyeken, a klubokban, a művelődési házakban szinte egész évben dübörgött a Tankcsapda-féle punk and roll, mert a húsz év alatt megteremtett és megőrzött mítosz még mindig repíti a csúcsra járatott zenekart.

Én egy kisvárosi művelődési házban láttam az egyik fellépésüket. A zenekar a tőle megszokott módon az utolsó akkordig kiszolgálta a közönségét, s a sikert látva, nem lehetett kétségem afelől, hogy a Tankcsapda ma is az okkal és ok nélkül lázadók zenekara. A trió olyan zenét játszik, amire tombolhatnak a rajongók, kiléphetnek a hétköznapokból, villázhatnak, pogózhatnak, üvölthetik a refréneket, s ha Lukácsnak jó napja van, akkor a mai magyar szcénában kivételesen erős élményt kínál ez a nyers, energikus, kemény, olykor érzelmes maszkulin zene. Ennek köszönhetően a Tankcsapda is szükséglet-zenekarrá vált, amely sikeresen „szelepel”. A „tankerek” – miután kibulizták magukat – szinte mindig elégedetten távoznak a helyszínről, mert a koncertélmény egyfajta kielégülést nyújt. Igazi placebo rock ez, amely két-három órára a lázadás, a szabadság, a rock and roll attitűd illúzióját kínálja.

Lukács László © Stiller Ákos

Lukács László és társai ezt a varázslatot nemcsak ötszáz, de ötvenezer néző előtt is tudják prezentálni, ahogy tudta például 25-30 évvel ezelőtt a P. Mobil, az Edda vagy a Beatrice is. Az elmúlt húsz év alatt azonban a Tankcsapda is végigjárta a sztárrá, a profivá válás (sőt talán a showbiz jelző sem volna túlzott) hazai útjait, s manapság a közönsége (ami napjainkban már széleskörű, mainstream közönség) elvárásaihoz igazodva játszik. Ami nem volna baj (The Show Must Go On - szórakoztassuk a népet!), de az már igen, hogy az új lemezét (Minden jót) is a közönség elvárásaihoz igazodva (magyarán a piaci igényekhez alkalmazkodva) rakta össze. Ami innentől kezdve legkevésbé „rákenroll”, sokkal inkább szórakoztatóipari attitűd.

Lukács László ugyan tehetséges dalszerző, de beszorult (beszorította magát) a hazai zenei kínálat egyik sikeres skatulyájába, s ez – finoman szólva – ma már erős korlátokat szab alkotói tevékenységének. Ráadásul a nagy hajtásban mintha a zenekar is elkényelmesedett volna. Az utóbbi években ritkán adtak ki új lemezt (azokon is kevés a jó dal!), viszont a hiányok pótlására egyre nagyobb szerepet kap a zenekar tevékenységében a marketing. A „Tankcsapda” márkavédjegy ugyanis új produkciók nélkül is folyamatosan jól eladható. Lukácsék néhány éve mintha azt gondolnák, hogy elég a márkavédjegyet fényezni, s akkor garantált a siker. Az elvakult rajongóknál valóban elég is.

Tankcsapda-koncert tavaly a Szigeten © Stiller Ákos

Komoly problémák vannak Lukács László idolságával is.  A színpadon és a hétköznapokban továbbra is meggyőzően alakítja a tőle elvárt rock and roll srác figurát, túl a negyvenen azonban ebben az alakításban már egyre több a póz, a szerepjáték. Az időközben multimilliomossá gazdagodott, ötödik X-be lépő Lukács képtelen (vagy nem is akar?) váltani, ma is a húsz évvel korábban felvállalt dorkós-pólós csóró lázadót alakítja – sokak számára immár hiteltelenül. Persze, lehet, hogy Lukács is fontolgatja a megújulást, de a siker, a közeg, a rajongói elvárás fogva tartja, ezért aztán továbbra is „beleáll” a nevéhez kapcsolódó szerepbe. 2010-ben is ő a hiteles, kemény, laza rocker, aki azonban valójában már elég régóta olyan profi szórakoztató, aki azt a réteget szolgálja ki, amelyik vevő erre a nevével fémjelzett zenei-szövegi világra.

Kérdés persze, hogy ha már egy ideje nem tölt, csak lő a zenekar, akkor meddig tartható fenn a mítosz, meddig él a hozzá kapcsolódó illúzió? Amit idén Lukács egy-két szerencsétlen kijelentéssel is rombolt. Az évforduló kapcsán tavaly sokan kérdezték, s ő a Quart zenei portál munkatársainak például a Green Day American Idiot című felvétele kapcsán ezt találta mondani (mivel a szöveget a kinyomtatott interjúban is benne hagyták, nem elszólásról volt szó!). „Amikor először láttam ezt a klipet, azon csodálkoztam, hogy ezt hogy engedték leadni – pont azok, akikről szól. Azok a szivarozós, pocakos... most majdnem mondtam valamit, amit mostanában nem szabad mondani, mert mindenki erre ugrik – de a Tel Aviv-i kapcsolatokkal rendelkező emberek hogyan hagyják, hogy ez ilyen szinten menjen?” Ez bizony nemcsak legalja kocsmaduma, de éppen az a hang, amely mostanában a szélsőjobboldalon erősödik.

Lukács eddig tartózkodott az efféle „meglátásoktól”. Vagy most „üzenni” akart valakiknek? Fájdalmas volna, ha megújulás helyett – a fentebb már említett zenekarok frontembereinek példáját követve – a politikai erőtér szélkakasai mögé állna be udvari zenésznek. Az idén mindenesetre valamilyen fordulatnak kell bekövetkeznie a zenekar életében, mert a tervezett újabb „vajaskenyér” (lemezbemutató) turnéval, s a szokásos fesztiválbulikkal a Tankcsapda végképp önismétlővé válhat.

Néhány évvel ezelőtt a „hazudósok” közül a Kispál és a Borz már került hasonló válságos helyzetbe, de Lovasi Andrásnak sikerült továbblépnie, s régi zenekara mellett friss, új dolgokat (Hangos Helikon, Kiscsillag, együttműködés a Csík zenekarral stb.) létrehoznia. Lukács egyelőre más utat jár, s egyik ikonjának, Lemmynek (Motörhead) a példáját követi. A jelszó: mocskos rock and roll – mindhalálig. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy ugyanazt, ugyanúgy, egyre rutinosabban, egyre manírosabban, egyhelyben járva, szoborként egy piedesztálra állva.

Talán most az évfordulós ünneplések utáni hónapokban lesz idő átgondolni ezt a tankcsapdahelyzetet.

Sebők János