A jövendő kormánynak aligha az ellenzékétől, sokkal inkább az eléje tornyosuló problémák nagyságától kell tartania. Ahogy a Kádár-rendszer megroppanását sem az ellenzéki erők, hanem az egymásra torlódó szerkezeti, modell-, korrupciós és identitásválságok okozták, a szocialistákat se az Orbán nevű ördög viszi el, hanem az arctalan, banális, köznapi válság, ezer és ezer, utcán járó, boltban vásárló, végkielégítésekről halló, önmaga szavazatát megbánó kisördög. S mivel jelenleg is válság van, amely önmagában a választások tényétől nem ér véget, semmiképpen se lesz könnyű a kibillentés egy új, pozitív életmodell, más szerkezet, identitás és korrupciós szint felé.

Mindez nem politikai akarat és elszántság kérdése. A gyurcsányi vezetés állandóan akart, minden nap, minden órájában el volt szánva mindenre. Az orbáni elszánt akarat éppúgy nem fog változtatni a gazdaság súlyos adottságain, az intézményi erőviszonyokon, mint a gyurcsányi. Erősen korlátozott nemzetközi és hazai mozgástérben a mozgó háborúra kevés az esély, az állóháborúban pedig a manőverezés, az egyensúlyok finom módosítása, az intézményi építkezés és az alkalmi, illetve állandó szövetségek szövése az előnyös.

A 3100 önkormányzat országa. Közponosítanak vagy decentralizálnak?

A jobboldalon megindult a küzdelem a központi hatalom és a helyi hatalmak közti nagy egyensúlyok, illetve a helyi hatalmak közötti mikro-egyensúlyok módosítására. A Fidesz eddig a helyi hatalmak sáncai mögül támadta a központi hatalmat, érdekeltnek mutatkozott az intézményi és a pénzügyi decentralizációban. Ám, a központi hatalom átvételének közelében előttük a dilemma: vajon „kint” kell-e hagyni a jogokat, az intézményeket és a pénzeket az önkormányzatoknál, vagy hatalmi és ésszerűségi okokból vissza kell központosítani? Vajon fenn kell-e tartani ennyi önkormányzatot, illetve azok intézményeit, vagy célszerű lenne-e a válság nyomvonalán haladva felszámolni és/vagy korlátozni őket? Mennyire lesz képes a jövendő kormány beavatkozni a gazdaság ágazati és területi megoszlásának alakításába, a multik, a hazai nagyvállalkozások, kis- és középvállalatok közti arányok megváltoztatásába?

Az egyensúly helyreállítása érdekében ki és hogyan, főként miből fogja konszolidálni az önkormányzatok adósságát, csökkenteni a feladatokat, úgy hogy azok a meglévő forrásokkal legyenek összhangban? Az erős központi állam eszméje nem idegen a jobboldalon, de 1998 és 2002 között még nem kellett befolyásos saját önkormányzatokkal számolniuk sem megyei, sem megyei jogú városi, sem budapesti kerületi szinteken. Megkockáztatja-e a kormány, hogy valóra váltsa Orbán régi álmát, és visszaközpontosítja az önkormányzati iskola- és egészségügyi rendszert, és ezzel együtt növeli a központi pénz- és káder újraelosztást? Vagy új egyensúlyt hoznak létre a központi hatalom és a helyi hatalmak között?

Máris elindult a tolakodás, hogy melyik intézményes rendszer képviselje a helyi hatalmat: a centralizált főváros és a megyei jogú városok, egy régiós rendszerben, vagy: decentralizált főváros és (nagy)megyei rendszer. Ez a legkevésbé sem elméleti kérdés. A debreceni polgármester legutóbbi beszédében „elkezdte” Budapest központosítását, és modellt is diktált: Szent Györgyként leszúrta a kerületek hétfejű sárkányát. Óvatosabb lennék, a budapesti kerületekben is erős Fidesz sárkányok fújják a lángot. Mivel az IDEA napirendről való lekerülése óta semmiféle átfogó, szakmailag mérhető és európai módon értelmezhető szakmai program nem készült, ezért mindenki mondhat bármit, és senki nem mondhat semmit, ami érvényes lenne. A jelen kormány már nem, a Fidesz még nem dolgozott ki önkormányzati intézményi és pénzügyi stratégiát. Ez komoly, intenzív munkát igényel, nem választási kampányfeladat.

Az értők valamennyien tudják, hogy az önkormányzatok többsége önként vagy kényszerből túlvállalta, túlfejlesztette magát az elmúlt évtizedben, vagy közvetlenül, vagy vállalataikon keresztül súlyosan el vannak adósodva, és a jelenlegi konstrukciókban kényszerpályákon mozognak. Itt ülnek oktatási, egészségügyi és kulturális fejlesztéseik kellemetlen következményeivel: forrásaik nem fedezik a fenntartást. S ma már tudják, hogy bevételeik reálértéke - a válságtól függetlenül - tendenciájában csökken kiadásaik reálértékéhez képest. Ha az egyensúly közeli állapot eléréséhez nem növelik a hatékonyságot a feladatok szigorú mérésével, illetve értékvezérelt pénzügyi konstrukcióval, akkor önkormányzati válságok fogják súlyosbítani az országos válságot. Ha az önkormányzatok nem hoznak össze komolyan vehető reálstratégiákat, vagyis nem tartanak maguk elé igazgatási és pénzügyi tükröt, nem alakítanak ki értékvezérelt célrendszert és évtizedre szóló, az alkalmazott stratégiákba ágyazódó nagystratégiát, akkor bármilyen jó is a központi állam cél- és intézményrendszere, nem lesz használható modellünk.

Nicolas Sarkozy mindezt úgy oldotta meg, hogy a központi és a helyi igazgatás reformjának kidolgozására felkérte Edouard Balladur volt jobboldali miniszterelnököt, aki 1993 óta folyamatosan javasolja írásban és szóban a „republikánus monarchia” intézményeinek kiegyensúlyozását. A 2007 nyarán felálló Balladur-bizottságban Sarkozy fölkérésére helyet foglal Pierre Mauroy volt szocialista miniszterelnök és André Vallini szocialista szenátor. A bizottság már be is nyújtotta javaslatait, amelyek igen élénk vitát váltottak ki, csakhogy a törés nem a bal- és jobboldal között, hanem a nagyvárosi polgármesterek és a kis- és középvárosok, falvak polgármesterei között alakult ki: kit hoz előnyösebb helyzetbe a reform.

Vajon lesz-e munka és teljesítmény e téren nálunk? Lehetséges-e, hogy olyan reformbizottságot – brr, a reform szó kimondhatatlan: legyen egyszerűen bizottság -, állít föl az új kormány, amelyben más pártállásúak, de leginkább hozzáértőek is lehetnek? Ez olyan stratégiai feladat, amit vagy együtt oldunk meg, vagy sehogy.

Lengyel László