Nemrég terjedelmes tanulmány köröztettek az interneten. A tanulmány a 2004 augusztusa és 2009 májusa között, tehát példátlanul hosszú ideig regnáló, majd a tisztségeiről lemondott szocialista miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc „újrapozícionálása” volt. Vagyis, a politikust pártja, az MSZP 2010 őszén indítaná Budapest főpolgármesteri tisztségéért, majd miután a fővárosi választók bizalmát megszerezte, újra „felépítené”, és listavezetőnek jelölné a 2014 tavaszi országgyűlési választásokon. Ekkor Gyurcsány, háta mögött Budapesttel, sikerrel vehetné fel a versenyt a jövő tavasszal alighanem parlamenti többséget szerző ellenzék vezérével, Orbán Viktorral. Tény, hogy az esélylatolgató elemzés szerzőségét senki sem vállalta, egyetlen szocialista vagy liberális szellemi műhely illetve politológus sem akadt, aki szakmai tekintélyét kockára tenné ezzel a sok szempontból vitatható, vitára ingerlő eszmefutatással.

Ettől függetlenül a volt miniszterelnököt erősen foglalkozatja a visszatérés gondolata, hiszen még ez év elején is, terveiről szólva, újságíróknak elmondta, hogy legalább három megnyert országgyűlési választás, és sikeres kormányzás után szeretne visszavonulni, valamikor, a következő évtized második felében. Egy ekkora ambícióval rendelkező államférfi részéről érthető, ha ideiglenesnek tekinti - dicsőségesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető - lemondását. Ezért kérte és kapta pártjától tisztségei fejében a Táncsics alapítvány kuratóriumának elnökségét – más kérdés, hogy a hírek szerint az egykor százmilliók fölött diszponáló alapítvány kasszájában kevesebb pénz van, mint bárki gondolta volna.

Nincs jelentősége annak, hogy ki vizionálta a Gyurcsányt a fővárosi városházára, Demszky Gábor főpolgármester utódjaként. Figyelemreméltó, azonban, hogy a névtelen szerző Gyurcsányt a főváros, a „progresszió fellegvárának” irányítójaként szeretné látni, hogy ott elsáncolva magát várja a jobb idők visszatérését, a baloldal újabb választási győzelmét.

Úgy tűnik azonban, hogy a kombináció alapjául szolgáló teória, mely a főváros és a baloldal szerves összefüggésére, megbonthatatlan szövetségére épül, a harmadik évezred első évtizedének végén már nem érvényes, mert olyan ellentmondások szabdalták szét, melyek teljesen új helyzetet teremtettek. Az egymás után négyszer újraválasztott főpolgármester örökségével elkerülhetetlenül szembe kell néznie a baloldalnak, s jelen pillanatban nem úgy néz ki, hogy a mérleg túl kedvező lenne a számára.

Demszky a Margit híd felújítását ismerteti. 12 milliárd helyett 30 milliárdba kerül. © Stiller Ákos

A népszerű ellenzékit, Demszkyt 1990. október 31-én választották főpolgármesterré a fővárosiak a taxisblokád által keltett indulatok taraján, ezúton is kifejezve szembenállásukat az Antall József vezette kormánnyal. Öt ciklust átívelő főpolgármestersége alatt – csak Kammermayer Károly volt hosszabb időn át a pesti városháza első embere, 1873-tól, a város egyesítésétől kezdve 1896-ig -, politika és szakszerűség állandó konfliktusban került, és sajnálatos módon rendre az utóbbi húzta a rövidebbet. Vagyis ha jól meggondoljuk, a szocialista-liberális többségű városháza, Demszky főpolgármestersége alatt két évtizeden át inkább lejáratta, mint megőrizte azokat a politikai értékeket, melyek mellett Gyurcsány Ferenc - az említett írás szerint - ő utódaként ki akar állni.

Tudomásul kell venni, hogy Budapest első emberének megítélésében mindenekelőtt a szakmai teljesítmény, a megvalósított beruházások, a város fejlődésében elért eredmények számítanak, a politikai meggyőződés, ha nem is mellékes, mindenképp másodlagos. Ez volt a helyzet a legendás Bárczy Istvánnal is, aki 1906 és 1917 között volt polgármester, miután előzőleg már 1889-től kedve különböző beosztásokban dolgozott a városért. Tudjuk, hogy kiváló liberális várospolitikus volt, de elsősorban a köztulajdonba vett gáz- és elektromos művek, illetve nagyszabású iskolafejlesztési programja őrizte meg emlékét az utókor számára.

Demszky 1990 előtti ellenzéki politizálását, vagy a Demokratikus Charta 1992-es megalakulása során kifejtett tevékenységét napjainkra teljesen elhomályosítják sorozatos szakmai tévedései. Így például 1994-től kezdve folyamatosan a négyes metróvonal építése volt e választási kampányának egyik sarkalatos pontja. De a vonal befejezését - hosszú regnálása ellenére - Demszky már nem is éri meg tisztségében: ez a tengeri kígyó hosszúságú, a felszíni közlekedést megbénító, a fővárost, az és országot nehezen elviselhető terhek viselésére kényszerítő, s ráadásul szakmailag is súlyosan kifogásolható beruházás a szó szoros értelmében a mélybe rántja a városházi többséget.

És akkor még nem is beszéltünk a Budapesti Közlekedési Vállalat sorozatos botrányairól, a milliárdos végkielégítésekről és tanácsadói szerződésekről, meg a Margit-híd felújítása körüli, napról-napra dagadó botrányról. Az a tény, hogy a magyar állam, illetve a főváros, források hiányában képtelen volt idejében, ütemesen elvégeztetni a legfontosabb dunai átkelő felújítását, bevésődik a fővárosiak emlékezetébe, ezt a baloldal a leghatékonyabb médiakampánnyal sem lesz képes kitörölni.

Gyurcsány Ferencnek ezzel a nyomasztó örökséggel kellene számolnia, amennyiben elindulnia a főpolgármesteri székért. Nem szólva olyan „apróságról”, mint saját miniszterelnöki tevékenységének ellentmondásos megítélése, különös tekintettel az őszödi beszédre és azt követő utcai demonstrációkra illetve ezek erőszakos felszámolására, épp a 2006. november elsejei önkormányzati választások előtt. Ezek az ellenzék előretörését hozták, és nem alaptalan az a feltételezés, hogy ha nem kerül sor „a televízió ostromára”, a fővárosban is győz a Fidesz, és akkor Demszkyt sem választották volna, valószínűleg utoljára, kis többséggel főpolgármesterré. A volt miniszterelnök együttműködése, szoros kapcsolata Demszky Gáborral és Gergényi Péter rendőr főkapitánnyal, szinte lehetetlené teszi, hogy utódjelöltjeként lépjen fel 2010 őszén. Ha van egy hely, ahol a szocialista-liberális koalíció bebizonyította az alkalmatlanságát, az éppen a fővárosi városháza, ahol az elmúlt két évtizedben folyamatos többségben volt.

A fővárosban alapvető változásokra van szükség, át kell gondolni a főváros és a kerületek viszonyát, egyszerűsíteni kell a közigazgatási struktúrát, csökkenteni kell a képviselők számát, takarékoskodni kell a forrásokkal, a jelenleginél sokkal hatékonyabbá kell tenni a felhasználásukat. A nemrég még „új kormányzati negyedet” propagáló Gyurcsány Ferenc a legkevésbé sem hiányzik a városházára. Annál inkább szükség lesz az új vezetés meghatalmazásával működő szakemberekre, akik figyelik és ellenőrizni tudják a költségvetés felhasználását, arról a nyilvánosságnak folyamatosan beszámolnak. Elvégre Budapest népe elvárhatja, hogy a főváros ügyeiről képben legyen.

Pelle János