Mit szeretnének a szlovákok és mit a magyarok?
Felejteni vagy kibeszélni? A nemzeti sérelmek és fájdalmak gyógyítására több javaslat is elhangzott azon a hétfő esti, budapesti magyar-szlovák értelmiségi kerekasztal-beszélgetésen, melyet az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány és a Nagy Imre Társaság jegyzett.
© Szegő Péter |
Ormos Mária akadémikus történészprofesszor, az MSZP volt országgyűlési képviselője azt mondta: „nyolcvankilenc-kilencven után megbosszulta magát a meg nem tárgyalt, ki nem beszélt, meg nem vitatott történelem”. Szerinte a mindkét oldalon meglévő különböző sérelmeket – mint Trianon, a magyar revízió, stb. – a hatalom negyven éven át nem engedte kibeszélni. A kibeszéletlen múlt 1990 után „kiborult”. A politika mindkét oldalon felelős azért, hogy „úgy borult ki, ahogy”: nem tudta a problémát kezelni és az egymás közötti, normális párbeszédet elindítani. Ormos az értelmiség részéről is hiányolta a közeledést és párbeszédre való hajlamot. Szerinte az ügyben a szlovák értelmiség „de facto jobb helyzetben van, mint a magyar”, mert a Felvidéken sokkal több a kétnyelvű ember, mint Magyarországon. „Lassanként mindenki tud angolul, de senki sem tud a szomszédos nyelven” – tette hozzá.
A nacionalizmus előretörése nem magyar vagy szlovák sajátosság, hanem mindazon országokat jellemzi, melyeket érintett a nemzeti szuverenitásukat mélyen megcsonkító birodalom megszűnése – vélte Gyáni Gábor történész, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, az ELTE BTK egyetemi tanára, aki szerint a függetlenné vált államok visszatértek a XIX. századi nemzetépítéshez. Úgy véli, teljesen természetes a szlovák nacionalizmus megléte, „hiszen most jött létre a szlovák állam”, másokat nem bántó nacionalizmus azonban nem létezik, mert „ellenségkép nélkül nincs nacionalizmus”. Szerinte „míg a szlovákoknál az öndefiníció lehetősége lett megteremtve, itt a XX. századi traumának (mármint Trianonnak – Sz. P.) a kibeszélése, kiélése”.
Chmel Rudolf, a prágai Károly Egyetem Kelet- és Közép-európai Tanulmányok Intézetének igazgatója, Csehszlovákia utolsó és Szlovákia első budapesti nagykövete, volt szlovák kulturális miniszter arra hívta föl a figyelmet, hogy a szlovák történelem egy állam nélküli történelem.
Mihalovics Péter filozófus, esztéta, a pozsonyi Comenius Egyetem tanára szerint a sikeres nacionalizmus két dologra hivatkozik: a történelemre és a nyelvre. Ha a kultúrát a nyelvre redukáljuk, akkor „a történelem és a nyelv kölcsönösen támogatni fogja egymást, mert a nyelv válik egy közösség, egy nemzet azonosító tényezőjévé és a történelem hivatott bebizonyítani, hogy az adott régióban éppen ő a legrégebbi”. Mihalovics úgy látja: a XVIII. század végének, a XIX. század elejének nacionalista törekvéseinek pont ez a kérdés állt a középpontjában. A cseh nyelv megújításának képviselői például egyrészt azt igyekeztek bebizonyítani, hogy a cseh nyelv jobb, mint a német, másrészt igyekeztek szoros kapcsolatot kimutatni a görög és a cseh, illetve a latin és a cseh nyelv közt. Ugyanez érvényes a szlovák nyelv megújításának képviselőire is. A szomszédos népek esetében az ilyen, „redukált történelemszemlélet, a nyelvhez való ilyetén hozzáállás nem a legjobb kiindulópont” – véli Mihalovics. Szerinte ha a kultúrát nemcsak a nyelvre redukálnánk, akkor rájöhetnénk, hogy a magyar és a szlovák kultúra között sokkal több közös dolog van, mint azt első ránézésre az ember hinné. Mednyánszky Lászlót például mind a magyarok, mind a szlovákok magukénak tartják. Ugyanez a mindennapi életre is érvényes: a pörköltöt például – akárcsak Mednyánszkyt – szintén mindkét nép a magáénak érzi.
Ormos Mária |
Hushegyi Gábor esztéta, a Szlovák Nemzeti Múzeum kurátora, a Comenius Egyetem magyar tanszékének adjunktusa szerint a két népnek 1989-ig nem volt közös sikerélménye: ami az egyiknek győzelem volt, az a másiknak vereség és vica versa. De a szovjet uralom alóli fölszabadulás és az európai uniós tagság végre közös sikerélmény. Hushegyi szerint azonban egyfelől Hlinka András, másfelől Wass Albert kultusza épp ellenkező irányba, a két nép elválasztásának irányába hat. Ugyanakkor a nacionalizmus politikailag nem feltétlenül kifizetődő – mutatott rá Hushegyi: miután a SMER megszavazta a magyarok számára kedvező (és utóbb Gašparovič köztársasági elnök által alá nem írt – Sz. P.) tankönyvtörvényt, a népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint nem csökkent, hanem nőtt. Magyarországon sokkal erősebb a történelemhez való viszonyulás, mint Szlovákiában, ahol a történelem – ellentétben Magyarországgal – nem is kötelező érettségi tantárgy. Hushegyi a Szlovák Nemzeti Párttal egy kalap alá véve bírálta a Magyar Koalíció Pártját, mert – szerinte – a sérelmi politizálás jellemzi, legyen az elnöke Csáky Pál, Duray Miklós vagy Bugár Béla.
Az Európai Unió terepe lehet az ellenségkép nélküli nacionalizmusnak – vélte Ormos, aki erre példának a franciákat hozta föl. Gyáni ugyanakkor a nacionalizmust „pusztító erőnek” nevezte, amit „nem lehet kordában tartani” és ami „megmérgezi a politikai kultúrát”. Szerinte a két állam vezetésének kölcsönösen gesztusokat kellene tennie, például elnézést kérni az Apponyi-törvény, vagy a másik oldalon a felvidéki magyarok egy részének 1946-os kitelepítése miatt. „A történelmet felejteni kell. Minek a sok emlékezés?” – tette föl a költői kérdést Gyáni. „Általában arról feledkezünk meg, amit észben szeretnénk tartani és azt tartjuk észben, amit el kéne inkább felejteni” – tette hozzá általános derültség közepette Mihalovics.
Egy közönség soraiból érkezett kérdésre, miszerint milyen gesztusokat várnak a szlovákok a magyaroktól, a szintén a közönség soraiban ülő Hamberger Judit politológus, történész, a Magyar Külügyi Intézet tudományos főmunkatársa, Felvidék-szakértő úgy felelt: legfőképp azt várják a szlovákok, hogy a magyar társadalom és politika fogadja el őket partnerként és nyújtson kezet. Hozzátette: „a szlovák politika nagyon szeretné, ha Magyarország nem foglalkozna saját belügyeként a szlovákiai magyarokkal”.
Ormos Máriától azt szerettük volna megtudni, hogy a dolgok kibeszélése mellett mi lehet a gyógyír a Trianon okozta fájdalmak enyhítésére. A professzornő szerint – bár az átjárás már most is szabad –, jó lenne, ha az átjárás úgy működne, mint például Elzászban. „Az az elzászi fiatalember, aki nem nagyon tudja eldönteni magáról, hogy francia-e, avagy német, mindkét nyelvet tökéletesen beszéli, közben esetleg Svájcba jár dolgozni és mindenütt otthon érzi magát. Neki nincsenek ilyen fájdalmai. Én, ha elmegyek Pozsonyba, már nem érzem otthon magam.” Ormos szerint az elzászi modellnek, „a határok lelki átjárhatóságának” kellene működnie a Kárpát-medencében is. De egyelőre ez nem megy, „mert valami közeg ennek ellenáll Pozsonyban is, Kolozsvárott is”.
Szegő Péter