Olvasóinkhoz: aki a Sasszem című film megtekintését tervezi, ezt a publicisztikát, saját érdekében, csak a film megnézése után olvassa el!

Jelenet a filmből. Még nem tudják, ki adja a parancsokat. © AP

Gépvilág és a humán társadalom kölcsönös függőségben létezik. A posztmodern kor embere gyakorlatilag nem tud meglenni rádiótelefon, laptop, autóját navigáló GPS, digitális csatornák nélkül. Ugyanakkor jelenleg a kényelmünket szolgáló berendezések éppúgy nem tudnak nélkülünk létezni. Számítógépeink egyelőre képtelenek teljesen önállóan fejlődni, alkatrész-és energiaellátásukról maguk gondoskodni, szuverén dialógusokat indítani.

Jerry otthagyta az egyetemet, fénymásoló-szalonban dolgozik, nem igazán álomfizetésért. Rachel elvált, dolgozó nő. Kisemberek a lehetőségek földjének tekintett USA árnyas oldaláról. De egyik nap csörög a telefonjuk. A vonal túloldalán ellentmondást nem tűrő női hang illegális cselekedetekre próbálja őket rávenni. Egyiküknek kompromittáló bizonyítékokat csempész a lakásába, másikat gyereke életével fenyegeti. Úgy látszik, az őket megzsaroló arctalan háttérhatalom bármire képes céljai érdekében. Magasvasutat siklat ki, átállítja a közlekedési lámpákat, nagyfeszültségű vezetékeket dönt a földnek. És ott van mindenütt.

Ellenőrzi a telefon- és kamerahálózatokat. Fokozatosan kiderül, az elkövető a titkos kormányzati szuperkomputer. Amely úgy határozott: likvidálja a kormánytagokat. Miért van ehhez szüksége két átlagpolgárra? Jerry Shaw ikertestvére a védelmi tárcánál dolgozott, mint a gépóriás rendszergazdája. Rájött, hogy a program függetlenedik alkotóitól. Így lezárta a merényletet tervező szoftvert. A renitens számítógép csak hangparanccsal tudja feltörni virtuális bilincseit. Mivel az őt leleplezni akaró programozót eltette láb alól, csak a biometrikus genetikai mása, ikertestvére képes rá, hogy feloldja a kódot. Rachel kisfia pedig egy zenekarban trombitás. Az ő hangszerébe juttatták bele a kristályszerkezetű robbanószert, ami akusztikus ingerre – mily ironikus rendezői húzás! –, az USA himnuszának meghatározott dallamára lép működésbe. Márpedig a közönség soraiban ott ülnek az elnök és miniszterei. Tűrhető, nézhető alkotás, melynek látvány- és designelemei viselik a mester, az executive producerként bábáskodó Spielberg keze nyomát. Szórakoztató mű, filozófiai korlátokkal.

E korlátozottság részben műfaji eredetű. Minden akciófilm – nevéhez híven – pörgő cselekményű kell legyen. Sodró jelenetek, lövöldözés, verekedés, üldözés. Így a gondolkodó, töprengő, elemző rész minimálisra redukálódik. Másrészt fajunk intelligens gépekről vallott elképzelésének lényege, hogy saját tulajdonságainkkal ruházza fel őket. (Miként Istenről alkotott képünk is rólunk, emberekről árulkodik.) A számítógép lázad, gyilkol, hatalomra tör, uralmat gyakorol. Persze mindehhez világnézetet kovácsol. Jobban tudja, hogy mi kell az emberiségnek, mint létrehozója, a kormányzat, ezért föléjük kerekedik. Persze a mi érdekünkben. Amivel csupán annyi a probléma, hogy az ember önnön hajlamait, fóbiáit, mozgatórugóit vetíti bele a gépekbe.

Csakhogy a számítógépek természetesen lehetnek okosabbak nálunk (bizonyos szempontból ma is azok), de ettől még nem válnak emberré. Hiába fejlettebbek nálunk, annak dacára (vagy talán épp azért) soha nem fognak teljesen úgy viselkedni, mint az emberek Értelmesebbek vagyunk, mint a kutya vagy patkány. Próbálhatjuk utánozni, lemodellezni az életmódjukat, tanulmányozni azt, de teljesen megismerni őket lehetetlen. Önmagunkat sem tárhatjuk fel maradéktalanul, hát még egy idegen fajt. Egy dolog a négylábúakat kívülről figyelni és gyökeresen, minőségileg különböző a soraikba tartozni. Akár Isten. Mindenható, de pont ezért képtelen az elmúlást direktben tapasztalni. Arra csak a halandók képesek. A gép képességeiben lekonkurálhat bennünket, de attól nem lesz ember.

Ennek dacára a filmek legtöbbször képtelenek az ember-gép törésvonal lényegét bemutatni. Nem megkülönböztető jegy ugyanis a gépnél, hogy önös cél helyett önzetlenül lázad. Úgymond, hogy megmentsen bennünket önmagunktól. Ez aligha új tulajdonság. A kegyetlen tömeggyilkosok, diktátorok is úgy vélik (de legalábbis erről győzködik magukat): helyesen cselekedtek – ergo, nem volt egyéb lehetőségük. Minden létforma – ösztönösen vagy tudatosan – a neki optimálisnak látszóra törekszik, s hite (genetikai programja) szerint ez beleillik az élővilág, társadalom, univerzum rendjébe. Különbség a gépi logikában van. Ha a számítógép egyszer uralma alá von bennünket, úgy teszi majd, hogy észre se vesszük. Amennyiben tényleg sokkal intelligensebb minálunk, nemigen lesz szüksége rá, hogy akciófilmekbe illő erődemonstrációval kényszerítsen belátásra.

Az intellektuális fölényt nem szükséges kimutatni – érződik az magától is. Vegyünk egy köznapi példát: emberi szemmel nézve egy kutya helyzete megalázónak tűnhet. A földről eszik, csak pórázra kötve járhat, hallgatnia kell a vezényszavakra, lényegében ki van szolgáltatva gazdájának. Természetesen előfordul, hogy megharapja, de az, hogy a kutyák szervezetten fellázadjanak és gazdáikat leigázzák, elképzelhetetlen. Miért is tennék? Ha jól bánunk velük, fel sem merül, hogy ellenünk forduljanak. Természetesen megtörténhet, hogy a négylábú jószág a kerítés alatt átkúszva (vagy fölötte átugorva) elszökik, hogy „szabad” legyen. De nagyon sanszos, hogy pár napon belül lógó orral somfordál vissza. Odakint hideg van, dzsungeltörvények uralkodnak, az élelem pedig nem jön menetrendszerűen a gazdi kezéből, hanem meg kell érte harcolni.

Ha a gépek – úgy pár száz év múlva – mesterséges szuperintelligenciává alakulnak, kénytelenek leszünk alárendelődni nekik. Egyszerűen azért, mivel annyira fölöttünk állnak majd, akár a kutyának a gazda. Függünk majd tőlük, rájuk leszünk utalva. Annyival gyorsabbak nálunk, hogy esélyünk sem lesz utolérni őket. Persze ezt nehéz lesz lenyelnünk. Nem véletlen, hogy az intelligens gépek (és földönkívüli civilizációk) a hollywoodi produkciókban rendszerint vérengző, gonosz, de mindenképp rosszban sántikáló szerzetek. Nem más ez, mint az emberiség faji gőgjének lecsapódása.

Az evolúciós piramis csúcsragadozóiként lélektanilag nem fogadjuk el, hogy valaki (vagy valami) letaszíthat bennünket a dobogó tetejéről. Embertársaink többsége még „fajtáján belül” is nehezen tolerálja a pápaszemes okostojásokat. Al Gore és John Kerry, az ifjabb Bush kihívói részben azért vesztettek, mivel intelligens, művelt, pallérozott elméjűek voltak. Viszont a nép inkább az ízes szavú texasi atyafit ölelte keblére. Obama ezért már „a szomszéd vagyok, aki rendbe teszi a dolgokat” figurát alakítja. Ükunokáink pedig miben reménykedhetnek? Talán abban, hogy – miként köztünk sem csak állatkínzók, de állatbarátok is vannak – a fejlett, szegmentált gépi társadalom is kitermel prohumán, embervédő beállítottságú egyedeket, a „gépsoviniszta” szerkezeteket ellensúlyozandó.

Papp László Tamás