Bethlen Istán és Peyer Károly. Szó nem lehetett a szocdemek hatalomrakerüléséről.

Azok, akik az 1980-as évek végén pesszimistán szemlélték a magyarországi demokratikus átalakulás esélyeit, elfeledkeztek arról, Magyarországon a 19. századig visszanyúló, értékes hagyományai voltak a többpártrendszernek. Ugyanakkor az is tény, hogy a nyugati demokráciákból ismert parlamenti váltógazdaság, melynek keretében az ellenzék is lehetőséget kapott a kormányzásra, 1990-ig egyáltalán nem, utána is csak kétségektől övezve, bizonytalanul működött nálunk. Az ambivalencia még ma is érződik.

A politikusok „kettős beszéde” felidézi Orwell 1984 című regényéből ismert double speak propaganda-technikát. Ami persze nem azt jelenti, hogy a mai Magyarországon totális diktatúra lenne, csak azt, hogy a többpárti demokráciában is lehet meggyőzőnek tűnő érveket találni a nyilvánosság előtt a politikai ellenzék diszkreditálására. Vezető politikusok, akik a hatalomban vannak, de azok is, akik az ellenzék padsoraiban ülnek, előszeretettel ismerik el beszédeikben a velük ellentétes politikai nézeteket valló tömegek jogát nézeteik kinyilvánítására, érdekeik megjelenítésére, célul tűzik ki az „árkok betemetését”.

Legutóbb, a Magyar Demokratikus Charta szeptember 20-i zászlóbontásán jelentette ki például Gyurcsány Ferenc, hogy „a magyarok egymásnak nem ellenfelei, hanem bajtársai, testvérei; magyar nem háborúzhat magyarral”. A miniszterelnök és pártelnök azt üzente a jobboldaliaknak, hogy "ők is a honfitársai és a barátai” . Hányan pengettek már eddig ilyen húrokat? Másrészt ugyanazok, akik „kitárják karjukat” a nemzet más meggyőződésű polgárai iránt, és az ellenzék bázisát alkotó tömegeket is a nemzettest integráns részének tekintik, annak a meggyőződésüknek is hangot adnak, hogy az ellenzék pártjainak hatalomra kerülése valóságos tragédia lenne. Keblükre ölelnék a rivális pártok megtévesztett szavazóit, de a haza jövőjét veszélyeztető, rókalelkű alakoknak tekintik azokat a politikusokat, akikre szavaztak. A jobboldaliak a baloldaliak barátai, kenyeres pajtásai, viszont legnagyobb jobboldali párt közellenség, hatalomra kerülése veszélybe sodorja a magyar jövőt. Ezt, ahogy ugyancsak  Gyurcsány Ferenc fogalmazott a parlamentben, „az unokáink sem bocsátanának meg nekünk”.

És akkor még nem beszéltünk a Fideszről: amikor 2002-ben elvesztették a választást, első megdöbbenésükben azt találták megfogalmazni, hogy a „haza nem lehet ellenzékben”. A konzervatív pártot és a hazát azonosítva, természetesen a győztes pártok csak a hazátlanok pártjai lehettek. Azóta is sokan az ellenzékben csak átmeneti rossznak tekintik a baloldali kormányzást, amelyet majd évtizedekig fog követni a "valódi magyarok" kormányzása.   

A Horthy-korszak parlamentjében, bár helyet foglaltak ellenzéki pártok, esélyük sem volt arra, hogy választások útján megszerzik a hatalmat, és leváltsák az addigi kormányzó garnitúrát. Horthy, illetve legügyesebb politikusa, Bethlen István bizonyos módosítással ugyanazt a módszert követte, mint a Ferenc József, illetve kiegyezés-párti liberális kormánypárt. Annyi volt az eltérés, hogy míg Tisza Kálmán és utódai a függetlenségi ellenzéket „közjogi alapon” tartotta kormányképtelennek. Bethlen és utódai viszont azon az alapon minősítették szélsőségesnek, destruktívnak, hazafiatlannak és nemzetellenesnek az ellenzéket, hogy hatalomra kerülésével megismétlődne az 1918-19-es katasztrófa, gyengekezű polgári demokrácia következne, mely újra proletárdiktatúrába torkollna. (Ugyanakkor Bethlen, aki a Peyer Károllyal kötött 1922-ben megkötötte a nevezetes paktumot, melynek következtében huszonnégy szociáldemokrata képviselő került a Nemzetgyűlésbe, elismerő kijelentéseket tett a „hazafias munkásságról”, sőt, még a szakszervezetekről is.) Arról szó sem lehetett, hogy a szociáldemokratákat, a polgári demokratákat, a radikálisokat, vagy akár a kisgazdákat a hatalom közelébe engedjék. „Ha kézről kézre adjuk is a kormányrudat, a kezünkből nem engedhetjük ki, visszük a hajót tovább” - mondta Teleki Pál miniszterelnök az általa éppen akkor átnevezett kormánypártról, a Magyar Élet Pártjáról, 1939 februárjában.

Vagyis az ellenzék „kormányképtelenségének eszméje” (mely a huszadik század folyamán végigvonul a magyar politikatörténeten) elsősorban nem a mindenkori jelenből, hanem a múltból táplálkozott, az elszenvedett megpróbáltatásokhoz kötődött. Az 1945 után kiépülő fokozatosan kiépülő egypártrendszerű diktatúra hátterében világosan felsejlik az elvesztett második világháború és a Holocaust, mint legitimáló alap. Rákosi Mátyás, bár elvétve tett olyan kijelentést is, hogy „kilencmillió fasisztával” kell felépítenie a szocializmust, alapjában véve folyamatosan hízelgett a „dolgozó magyar tömegeknek”. Pártja mögé igyekezett állítani a „leszalámizott” FKGP, táborát, illetve – az MDP és az MSZDP egyesülése után – a szociáldemokrata szavazókat. Közben az ellenzéki pártok politikusait „közellenségnek” tekintette, és a politikai rendőrség közreműködésével egymás után kreáltatta a különböző, a külső szemlélő számára ellenőrizhetetlen tényekre épített „összesküvési ügyeket” a diszkreditálásukra. (Szilvásy György kijelentése arról, hogy a kormányzat legszorosabb ellenőrzése alatt álló Nemzetbiztonsági Hivatal értesülései szerint az ellenzék „polipszerűen” behálózta a kormányzat informatikai rendszerét, nem teljesen alaptalanul keltette fel egyesekben a déja vu érzését.)

 1989-90-es rendszerváltás idején, mi magyarok, büszkék voltunk arra, hogy békésen csatlakoztunk Európához, ahová mindig tartoztunk, és bevezettük a többpárti demokráciát, annak minden intézményével együtt. Mégis, közülünk 1993-ban sokan elhitték, hogy az Antall-Boros kormány, amennyiben elveszti a választásokat, amire akkor már minden esélye megvolt, nem adja át a hatalmat az ellenzéknek. Ehelyett inkább kihirdeti a rendkívüli állapotot, államcsínyt hajt végre, vagy csak egyszerűen elcsalja a választásokat. Hiszen a jobboldaltól bármi kitelik – elég felidézni a huszadik század összes legsúlyosabb traumáit, azokat a kollektív katasztrófákat, melyekbe a jobboldal vezérlő eszméire hivatkozva, elsősorban a radikális nacionalizmus nevében vitték bele bennünket. Ha egyszer Antall József, Horthy Miklós hagyományainak folytatója, miért ne lehetne róla (vagy az utódjáról), feltételezni, hogy olyasfajta tekintélyuralmi rendszer kiépítésére törekszik, mint ő?

1998 tavaszán az 1994-ben óriási többséget szerzett MSZP, és koalíciós partnere, az SZDSZ elvesztette a választásokat, hatalomra jutott a FIidesz vezette jobboldali koalíció. De ez a hatalomváltás, ugyanúgy, mint az 1990-es, mely a kelet-európai rendszerváltás hullámában egyszerűen elkerülhetetlen volt, nem szolgáltatott teljes értékű bizonyítékot arra, hogy Magyarországon a parlamenti váltógazdaság „üzemképesen” működik. Horn Gyula és pártja komolyan nem volt felkészülve arra, hogy a kormányzati múlttal nem rendelkező Fidesz megnyerheti a választásokat, ezért baloldal nem is kampányolt teljes erőbedobással. Amikor azután teljes erővel „bedobta magát”, 2002-ben és 2006-ban, le is győzte a riválisát, nem kis mértékben arra a médiában hatásosan képviselt, és az addigi baloldali kormányzás összes hibáját és fogyatékosságát elhomályosító érvre hivatkozva, hogy „a Fidesz visszahozza a múlt árnyait”.

A magyar parlamenti váltógazdaság igazi erőpróbája a soron következő országgyűlési választás lesz, akár 2010 tavaszán tartják meg, amikor a ciklus lejár, akár előrehozva, 2009 nyarán, a különösebb téttel nem rendelkező EU-választásokkal egyidejűleg. Itt derül ki, hogy a gazdaság, az egészségügy és a közigazgatás súlyos gondjai, illetve a felgyülemlett problémák megoldásának alternatívái dominálják-e a kampányt, vagy még mindig a múltbeli kollektív traumák, melyre hivatkozva a versengő pártok kölcsönösen „kormányképtelennek” nyilvánítják egymást.

Pelle János