2008. március. 21. 11:27 Utolsó frissítés: 2008. március. 21. 11:23 Vélemény

A mi hidunk, az ő regényük

Tavaly óta áll a kőröshegyi völgyhíd, amiről egy album is megjelent. A kiadás költségeit az építő cég viselte. Nem tudni, a könyv tétele volt-e a 41,5 milliárdos összköltségnek, aminek terheit meg mi viseljük.

Kevés annyira elkoptatott, végsőkig kifacsart metaforánk van, minta a híd. Ősidők óta ismerjük a szép, egyszersmind hasznos építményt, amely biztonságot, rendet kínál a veszéllyel, az örvénylő vízzel, a szakadékkal szemben. A hatalom, amely hidakat rombol, eljegyezte magát a pusztulással, míg az, amelyik hidakat épít, jólétet teremt és szilárd jövőbe vezet.

Magyarországon legalább három szezonja volt a hidaknak: az elsőt még Széchényi, a „Hídember” teremtette meg a reformkorban. A második az 1945-öt követő újjáépítési időszak volt, melynek művészi dokumentuma Háy Gyula Londonban is játszott, jól megírt, sematikus darabja, a Kossuth-híd építéséről, Az élet hídja. Harmadszorra a nyolcvanas években, a kései Kádár-korszakban jött divatba nálunk a híd, amikor az ismert metaforát kiterjesztve kezdtük használni. Ekkor vetődött fel, hogy „hídország” lehetnénk, mely összeköti a kommunista Keletet és a kapitalista Nyugatot, és ebből busás hasznot húz, gazdaságát erre alapozza.

S most, immár negyedszer, újra szembetaláljuk magunkat a hídkultusszal, igaz, sajátos változatban. Ennek szolgálatában áll Szebeni András fotóművész és Csaplár Vilmos író Hídregény című drága albuma, amely az 2007 augusztus 8-án ünnepélyesen átadott kőröshegyi völgyhídnak szenteltek. A reprezentatív munkáról, amelyet a Hídépítő Zrt jelentetett meg, máris lelkes kritika jelent meg irodalmi hetilapunkban, elismert író tollából. Ez egyértelműen jelzi: a mérvadó értelmiségi közvélemény komoly műalkotásnak tekinti a völgyhidat, és a róla készült, az építő cég által finanszírozott kötetben sem lát semmi „cikit”. Mecénások és művészek harmonikusan egymásra találtak a somogyi dombok fölött átívelő gigantikus autósztráda-viadukt fenntartás nélküli csodálatában.

Ami engem illet, bevallom, megborzongok a „negyedik hídkorszaktól”. Bármennyire csodálom is Szebeni András bravúros képeit az építkezésről, és nyugtázom, hogy az íróként ismeretes Csaplár Vilmos ezúttal az „üzemi újságírás” csúcsaira hágott, megörökítve a nagy mű létrehozását, nem tudok eltekinteni egy apróságtól. Attól, hogy a tizenhat pilléren futó, 1872 méter hosszú, és a legmagasabb pontján 88 méter magas völgyhíd számos szakmai vélemény szerint teljesen felesleges, amellett elcsúfítja Magyarország egyik legszebb tájképét, ráadásul még balesetveszélyes is.

Tény, hogy a tervezők a M7-es sztráda továbbvitelére előzőleg 47 tervváltozatot készítettek. De hogy miért a semmi fölött átívelő óriási völgyhídnál maradtak, senki sem tudja. A Wikipediában olvasható cikk szerint, amikor Apáthy Endrétől, a Hídépítő Zrt. elnök-vezérigazgatójától, a Hídregény „főhősétől” megkérdezték, hogy „miért pont erre a helyszínre építették a völgyhidat, valamint hogy miért nem alagutakat építettek a híd helyett”, nem tudott határozott választ adni, mindössze annyit mondott: „nem tudjuk”.

Kinőtt tehát a földből egy óriási, mesterműnek tekinthető viadukt, holott minden műszaki és gazdaságossági érv amellett szólt, hogy ha ezen a nyomvonalon vezetik az M7-est, süllyesszék le a dombok közé, és építsenek átereszeket. (Az alagutas megoldást, amelynek révén a Balatonhoz közelebb futhatott volna a pálya, elvetették.) A három év alatt épült völgyhíd költsége 41,5 milliárd forint volt 2007-es árakon számítva. Sok minden hihető, csak az nem, hogy minden azért történt, mert az 1800 lakosú Kőröshegy és a 2300 lakosú Balatonföldvár önkormányzata csak a völgyhidas megoldást támogatta. (Azt, hogy egy kis település mit tud elérni a nagyberuházókkal szemben, jól mutatja a Szentendrei szigetre vezető „kis híd”, melyet a pócsmegyeri önkormányzat az M0-ás autópálya lehajtója helyett követel, mindeddig hiába.)

A viaduktot a Hídépítő és a Strabag Zrt. Völgyhíd nevű konzorciuma együttesen húzta fel. Most a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő (NIF) Zrt. mind a két cégtől milliárdokat követel a Fővárosi Bíróságon a versenytörvény megsértése és kartellezés miatt. Rebesgetik, hogy a kőröshegyi viadukt építése mögött részben telekspekuláció, részben pedig egyes politikai pártok finanszírozási igénye húzódott meg – ami a bécsi székhelyű Strabagot illeti, ezek a hírek többször is napvilágot láttak az osztrák sajtóban.

De miért is írnának minderről a Hídregényben, amelynek szerzői alapos okkal hálásak lehettek a luxus kivitelű album megrendelőinek? A szerzőknek más nézőpontja, így például a honoráriumok kifizetéséről intézkedő PR-managert is megörökíti egy kép, háttérben a viadukttal. Az avatóünnepségen, ahol a politikusok és műszakiak mellett a művészek persze csak téblábolnak, mások is feltűnnek: „Szebeni és én valahogy nem találjuk a helyünket (pezsgőspohárral a kezünkben), Béni Gyöngyi, a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. kommunikációs igazgatója saját kezűleg hozott két ételt nekünk, hogy legalább ne éhezzünk. Egy mondat járt a fejemben, mint az ébredéskor halott, melankolikus, mégis fülbemászó sláger: »volt idő, amikor a híd helyén csak egy magasles állt«.”

Hangulatos életkép, bravúros mondatok, a Hídregény emlékezetes részlete. Persze, érdemes azt is felidézni, hogy jelenleg éppen a NIF perli az építőket. De akárhány milliárdos bírságot sikerül is behajtani rajtuk, ez a töredékét sem teszi ki annak, amibe az amúgy műszaki csúcsteljesítménynek számító, csak éppen értelmetlen, grandiózus műtárgy került. És arról se feledkezzünk meg, hogy már épülnek a tolnai dombok között az M6-os autópálya alagútjai, amelyeknek szükségességéről egyetlen pártatlan szakembert sem sikerült meggyőzni. Előre látom, hogy, hogy amikor végre (ha igaz, 2010-re) elkészül az új, a Pécsre vezető autópálya-szakasz, Alagútregény címmel is megjelenik majd egy hasonló, igényes kivételű album. Ha rendelkezésre állnak a források, nemcsak a mérnöki tehetség, de a művészet lehetőségei is határtalanok.

hvg360 Horn Andrea 2025. január. 15. 19:50

Még viszi a szél a lángokat, hogyan lesz ebből olimpia Los Angelesben?

Még meg sem fékezték a pusztító tüzeket, el sem kezdődhetett az egyébként gigászi összegűre becsült károk felmérése, Los Angeles vezetésének már amiatt főhet a feje, hogyan tudja mindössze három és fél év múlva a nyári olimpiára érkező emberek millióit fogadni. Az egyébként is deficites költségvetésű városnak meg kell találnia az egyensúlyt abban, mennyit költ a természeti katasztrófa utáni helyreállításra, és mennyit az olimpiai felkészülésre. Nem könnyíti a helyzetét, hogy anyagi felelősséget vállalt arra az esetre, ha a 6,9 milliárd dollárosra becsült büdzsé túlszalad.